A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

56. fejezet

Régi fák alatt, régi emlékek között

Régi alakok a hűvös hegyek mögött

Ismert arc, de lám ismeretlen már

Erdő melyre telepszik a homály.

- Aggódom a lányunkért, Manwe - lépett fel férje mellé a vala úrnő a Taniquetil csúcsán.

- A sötét fellegek megsűrűsödtek, mégis hiszem aggodalmunk alaptalan - felelte a Szelek ura és átkarolta feleségét.

- Vaire szerint veszélyes utakon jár-kel. Féltem őt, féltem őt Arda veszedelmeitől.

- Tudd vigyázni magára, kedvesem. Viszont a szelek aggasztó híreket hoznak - révedt a távolba Manwe.

- Szeretném, ha lenne ki vigyázná lépteit - kérte Varda és egyre férje tekintetét kutatta.

- Legyen hát - nézett bele hitvese szemeibe a férfi, tudta egy személyre gondolnak.

***

- Mikor jössz haza? - kérdezte Helya Tinwerín nyakába csimpaszkodva.

- Nem tudom még, talán egy hét - felelte bizonytalanul a nő.

- Mindig olyan sokat vagy távol, hiányzol! - panaszolta Elya.

- Haldírral és Gaerielel jól meglesztek - tekintett hátra a fehér hajú, a mögöttük lépdelőkre.

- Úgy bizony, majd elmegyünk a Nimrodelhez és megtanítalak titeket koszorút fonni - vette fel ölébe Elyát Gaeriel. - Jó lesz? - kérdezte mosolyogva.

- Jó, de ugye sütsz majd olyan mézes süteményt?

- Igen, persze - helyeselt boldogan a teler. Lassan, de biztosan elérték az Aranyerdő határát. November volt, még a déli verőt is hideg szelek kísérték. Kint, az erdőn túl már rozsdásodtak a levelek és a fák bíborba öltöztek. Tinwerín lerakta öléből Helyát, majd hozzá és húgához leguggolva, így szólt:

- Vigyázzatok magatokra, ne csináljatok semmi zűrt. Fogadjatok szót és ne kószáljatok el - ezek amolyan szokásos óvintések voltak, ám nem alaptalanok.

- Mikor nem vagyunk mi rendesek? - bazsalyogott Elya.

- Szeretlek titeket - ölelte meg őket egyszerre a nő, majd egy egy csókot adott illatos hajukba.

- Mi is téged, Tinwerín néni. Siess haza! - búcsúztak a lányok is. Tinwerín felállt, majd Haldírhoz fordult. Kissé távolabb lépdeltek a többiektől, úgy kezdtek halk beszédbe.

- Vigyázzatok rájuk, ne engedjétek őket az erdőn túlra.

- Meglesz. De te is óvd magad, sok gonosz teremtmény jár a földön, félek több mint eddig bármikor - nézett át Haldír a mallorn törzsek között.

- Ne félts engem - nevetett fel a vala. - mindig vissza jövök.

- Ne térj le a tünde útról, a Sötét erdőben tán még te sem leszel biztonságban - komorult el a szőke hangja.

- Visszajövök - zárta a beszélgetést Tinwerín. Majd felült lovára és még visszanézett az őt búcsúztató négy alakra. Lelkesen integetett, majd Arnir ügetve átlépte Lórien határát. Tinwerín kiérve az Aranyerdőből felvette köpenye csuklyáját és Arnirt lassú vágtára sarkalta. Gyűlölte azokat az időket, amikor ott kellett hagynia a kicsiket. Sajnos viszont mindig akadtak ügyek, melyek halaszthatatlanok voltak. Útja most is egy ilyen sürgős ügy felé vitte, mely csak remélte segíteni fog bizonytalanságukon.

Alig egy nap volt, amikor megpillantotta maga előtt az alkonyi fényben fürdő rengeteget. Ahogy közeledtek az erdő felé, Tinwerínt egyre több kétség fogta el. Esze ágában sem volt rálépni a tünde útra, ezért úgy döntött kerülő úton megy a folyó túloldalán. Semmi kedve sem volt összefutni az erdőtündékkel, de ha megkerüli az erdőt (ráadásul ha Mordor felé) akkor az komoly idő veszteséget jelent. Mégis úgy tervezte visszafelé betér a Tünde- király csarnokaiba, hiszen volt egy üzenete mely nagy jelentőséggel bírt. Figyelmeztetnie kellett a sinda uralkodót erdeje ostromára, amit Tinwerín is csupán álmában látott.