A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

85. fejezet

Zúg a folyó, akár kétely a szívekben

Rajta hattyú ring, nemes, ám tehetetlen

Ó! Tűnik a part, bömbölve zuhatag jő

Ússz, te ostoba! Vedd kezedbe a jövőd!

Télnek hona volt a vidék, földjei fagyosan és kopáran nyúltak messzi a szürke ég alatt. Állat alig mozgott a felszínen, lent a folyófenéken tanyáztak az Anduin halai is.  Felettük kavargott a víz, fodrozódott tova. Tükrén könnyű, tünde csónakok siklottak, köröttük szerényen tajtékzott a folyó. Evezők merültek újra és újra alá, bukkantak ki víztől csöpögőn, hajtva a bárkákat. Maguk mögött hagyták már tünde hont, szép Lórien fáit, az aranyló napot. Mert most lámpásuk a síri világi napkorong volt, kísérőik pedig a száraz, ritkuló fák. Már három napja eveztek a vándorok, s minden egyes perccel érezték, mint fakul meg köröttük a világ. Rá kellett döbbenniük, hogy a gigászi mallornokat már csak az emlékeikbe láthatják viszont. Frodó és Samu leszegett fejjel ültek Aragorn csónakjában, egyre csak a hömpölygő vizet nézték. Boromir komoran evezett, Pippin bóbiskolt, míg Trufa a bárkájuk szélén könyökölt. A harmadik csónak orrában Gimli ült, gondolatban távol, elmerengve. Mögötte Tinwerín, szálegyenes háttal, ölében a térképével, csendesen tervezgette, mint kanyarodik majd el az Entséd torkolatánál. Mindegyik csónakban csak egyvalaki evezett, s Legolas kezében is ott forgott a lapát, de keze időnként remegett, határozott mozdulata megbicsaklott. Hűvös szél fújt, süvített végig dacosan a folyón, s a tünde szeme előtt lengette a fehér hajkoronát, napról napra. És elméje elkalandozott, messze járt, benn, a múlt és jelen határán.

Valóság ez, ismét. Sors hozta így, vagy tán a véletlen? Itt ülsz, szemben velem, ám mégis névtelen vagy számomra, akár a ködfátyolos pirkadat.

Mellettük szaladt a táj, lassan megritkult az erdő, majd teljesen elmaradt mögöttük. A fákat felváltották a csupasz dombok, mik kopárak voltak s kiégettek.

- Ezek itt, a Barnaföldek - szólalt meg hangosan Aragorn a vezércsónakban.

- Ott terül el a Bakacsinerdő déli szegélye - mondta Legolas, hangjába az emésztő honvágy vegyült. Elnézett a holt lankák irányába, azonban csupán pár, elmosódott fekete körvonalat tudott kivenni a méltóságteljesen magasodó rengetegből.

- Egykoron ez a táj is zöldellt - emelte fel a fejét Tinwerín, majd összehajtotta térképét. - Azonban rettenetes háború dúlt, és az Árnyék romlásba taszította. Nincs már itt más, csupán emléke a szép napoknak - Búskomor volt a vidék, csendes és magányos. Hamarosan megszaporodtak a nádasok, égbetörőek, olyannyira, hogy az utazók nem láttak ki közülük. Ám a másik oldalon a talajt helyenként zöld fű foltok tarkították, és valahol messzi ott meredeztek felfelé a Ködös Hegyek csúcsai, havasan és büszkén. Ahogy alászállt az alkonyat, úgy ők is tábort ütöttek. Köröttük zizegtek a nádszálak, halk és szomorú dalt énekelve. Hajlongtak esetlenül, szürkén és szomorúan a téli alkonyban. A társaság valamennyi tagja felidézte magában Lórien selyemgyepét, a fényes ezüstben ragyogó holdkorongot, ám ezek mind tűnő álomképek voltak. Mindenkinek másfelé jártak a gondolatai, alig beszéltek, még vacsora közben sem. Körbeülték a kis tüzet, némán melegítették kezüket. Legolas lopva rá-rá nézett a vele szemben ülő nőre, és gondolatai ismét hangos zakatolásba kezdtek. Tinwerín észlelte ezeket a rejtett pillantásokat, azonban mértjük még számára is ismeretlen volt.

Mit akarsz tőlem, mond? Állnál inkább elém, évtizedek után néznél a szemembe s mondanád, mit mondani akarsz. Ha hallgatsz, hát hallgass örökre, és üljön közénk a sötét. Kanyarodj el a magad útján, de engem hagyj, ne nézz rám, ne kérdezz, ne beszélj. Menj és ne fordulj meg, soha!