A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

29. fejezet

Ajándék, mely csak fájdalmat szül

Vajon ki ő? Szívemre kétség ül

A fény kialszik de a szikra megmarad

Tündék vére áztatja a friss havat

- Szeretek itt lenni, kicsit olyan mintha haza érnék - Míriel félre hajtotta a deres borostyán függönyt, és átvágott az alagúton.

- Itt ilyenkor is teremnek a fák - magyarázta Legolas.

- Hogy is akadtál rá pontosan? - kérdezte a lány, átlépve egy a földből kiálló havas gyökeret.

- Öm...pók vadászat közben - hadarta a szőke.

- Aha... - húzta el a szót az aranyhajú.

- Nem hiszel nekem? - nézett rá felvont szemöldökkel a tünde (az igazságot lásd: Legolas titkos naplója)

- Épp elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam mikor füllentesz - fordult társa felé Míriel. - És most füllentesz - bökött a fiú orrára.

- Akkor a megérzéseid csalnak - hümmögött a szőke.

- Óh, minden bizonnyal - helyeselt mosolyogva a lány.

- Olyan kár hogy be van fagyva a tó...

- Aha! Most nem tudom megnézni hogy hideg-e a víz

- Eltaláltad - helyeselt mosolyogva Legolas - De... - kicsit lemaradt társa mögött. Majd lehajolt és egy maréknyi havat gömbé formált - Azt is meg lehet nézni, hideg-e a hó? - egyenesen nyakon dobta a lányt. Aki felkötve hordta a haját az utóbbi időben, így még az sem tompított semmit a hó hidegén.

Míriel sikoltva kapott a nyakához, amin már csak az olvadt hólé folyt le, egyenesen a hátára.

- Na ezt még vissza kapod! - mondta, és villám sebességgel bepördült egy fa mögé, ahonnan hamarosan hógolyók záporoztak a tünde felé.

Legolas kiugrott a bokrok közül, és futni kezdett a fák között, közben vissza vissza dobva egy hólabdát. A háta közepe teljesen havas, és Míriel a haját sem kímélte. A lány az utolsót lőtte a zöld kabátra, amikor egyszer csak a célszemély egy kisebb ordítás keretében eltűnt.

- Legolas! - kiáltotta a lány - Legolas hol vagy?!

- Áu... mi a... - Míriel nem látta, mégis tisztán hallotta a fiú minden szavát.

- Hahó! Legolas hol vagy?! - kiáltotta újra.

- Itt... vagyis fogalmam sincs...

- Hol az az itt? - egy pár lépést ment a hely felé, ahol utoljára látta társát. - Nem látlaaaaak - az utolsó szónál megroppant valami Míriel lába alatt, és csúszni kezdett. A lány bukfencezve gurult egy kisebb lejtőn, és Legolast ellökve állt meg. Érdekes módon nem hó volt alattuk, hanem puha mészkövek. Az aranyhajú feltápászkodott, és körbe nézett.

Egy kis föld alatti barlangban álltak. A közepén egy tó szerű hömpölygött csendesen, de lehetett látni az alját olyan tiszta volt.Vizét egy az oldal falból feltörő forrásból nyerte. A levegő friss volt, de mégis kellemesen meleg. A két fiatalon maradt hó hamar elolvadt, és már nekik is gyöngyözni kezdett a homlokuk.

- Azt nem is mondtad, hogy termál vizű források vannak a föld alatt - mondta a lány, és levette a nehéz prémes köpenyt.

- Mert nem is tudtam - guggolt le a kis medence szélére a fiú. Belemerítette tenyerét, és az orrához emelte a benne maradt kis vizet - Édes víz, és meleg. Valóban forrás. Úgy néz ki egy örökké valóság sem lenne elég ahhoz, hogy rendesen megismerjem ezt a helyet - emelkedett fel, és tekintetét a boltozatra szegezte. Az íves plafonon megcsillant pár ékkő, és itt ott cseppkövek is lógtak. A falban apró lyukak szállították a friss levegőt, és ezeken tört be a nappali fény. A hely kellemes színt öltött.