A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

7. fejezet

Víziókkal teli májusi éj

Ifjú szívet köszönt, mely még remél.

Víziókkal teli az életút,

amely immár más irányba fordult.

- Nos, mivel ez az utolsó estéd nálunk – szólt Haldír, majd felállt, és a lóca alól felemelt egy fekete lepelbe csavart tárgyat. – Ideje, hogy átadjam a jutalmat, amit kiváló teljesítményeddel érdemeltél ki.

- Ó, te jó ég! – vörösödött zavarában fülig Míriel, amikor észrevette, hogy körülötte mindenki áll, s valamennyien őt nézik – Igazán nem kellett volna.

- Dehogynem – mondta Rúmil – A tudásodhoz méltó penge.

- Köszönöm! – hálálkodott meghatódva az ember, amikor kivonta a frissen kovácsolt kardot. A fegyver könnyű volt, másfélkezes és kétélű. Hüvelye rúnákkal díszített, fából készült s bőrrel bevont: szép, mégis egyszerű.

- És most, igyunk rád, kedves Míriel, hiszen azon kevés ember közé tartozol, kire szívesen emlékszik majd az eredi nép! – emelte fel mirvurorral töltött kupáját Eryn.

- Úgy! A Cserfeskére! – mondta mosolyogva Orophin, majd mindannyian fenekéig ürítették a poharaikat. A teremben ezután zene csendült fel, furulya és lant, halk dobszó kíséretében. Táncra kélt a tünde nép, s Míriel is ott forgott köröttük, ruhája akár a bazsarózsa, halovány pirult színekben hullámzott.

Májusi, meleg szél játszott a mallornok levelei közt, elhozva a nyár dalát. Egy felhő sem takarta a csillagos éjszakát, a telihold tányérja ezüsten székelt az ég közepén. A mulatók nevetése, a lantok hangja az egész városban halkan morajlott, helyenként vegyülve a tücskök énekével.

Már közel három ujjnyit haladt a hold az égen, amikor Míriel úgy érezte, már nem bír tovább táncolni. Ivott még egy utolsó köszöntőt a szűk baráti körével, majd szállása felé indult. Az ujjai kissé bizseregtek az italtól, azonban se a lépcsőkkel, se a függőhidakkal nem akadt gondja. Beért a fehér fák gyűrűjébe, s már fel is ment volna a flathez vezető lépcsőn, azonban hirtelen megszédült.

Fejébe éles fájdalom hasított, képek cikáztak a szeme előtt.

Kardok, tűz holtak.

Felsikoltott a fájdalomtól, lerogyott a lépcsőkre, görcsösen szorítva a korlátot.

Holtak, tűz, sötétség.

Napok óta kísértették az álmok és látomások, egyre gyakrabban, erősebben törtek rá.

Lángok, halál, Ő.

Hirtelen minden megszűnt, minden kép semmivé lett, s a fájdalom elpárolgott, mintha a szél fújta volna el. Míriel zihálva támaszkodott a fa törzsének. Kisöpörte szemébe hullt tincseit, nagyokat pislogott. Homályosan, a mallornok közt azonban észrevett valamit, vagyis valakit. Egy nő lépdelt az ösvénye, fehér ruhában, kecsesen és könnyeden. A lány összeráncolta szemöldökét, hiszen érkezése óta nem látta se az Urat, se az Úrnőt. Márpedig Galadriel ott sétált, s már szinte eltűnt a törzsek között.

Míriel kicsit tétován, de felállt, és utána indult. Megszólítani nem merte, csupán tisztes távolból követte.

S Galadriel tudta mindezt, nem nézett maga mögé. Caras Galadhon dombjának déli oldalához indult, s ott, a domb tövén egy hosszú lépcsősoron ereszkedett le, mi egy sötétzöldbe öltözött mélyedésbe vitt. Itt nem nőttek fák, boltozata az ég volt, míg a szökőkút vize folyt keresztül rajta, halványan derengve a hold fényében. Az alján pedig, szerteágazó fa mintára faragott emelvényen sekélyvízű tál állt, mellette ezüstkorsó. A tünde nő határozottan belemerítette a vízbe a kancsót, majd megtöltötte a tálat. Ekkor tűnt fel Míriel a lépcsők tetején.