A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

88. fejezet

Űzött a vad, és fáradt a vadász

Zöld réteken, hol lovasokat lát.

Égő a szív, a szabadságvágytól

Bús az elme, régi rabigáktól. 

- Messzi, a távolban fekete alakokat látok mozogni, sorban loholnak, akár űzött vadak - mondta Legolas Rohan zöldellő dombján állva.

- Súlyos léptek hangját hozza a föld, barátaim - állt fel Aragorn a fűből. - Még van esély rá, hogy utolérjük őket.

- Alig pihentünk valamit, mióta elsirattuk Boromirt - jegyezte meg Gimli. - Nézzetek nyugat felé! A nap már alábukott a Ködöshegyek mögött, értelmetlen lenne folytatni a hajszát éjjel.

- A csapás keskeny, a nyomok kihűltek - vizsgálta a herceg a kitaposott ösvényt. - És valóban kimerültek vagyunk, én is azt mondom, várjunk meg a hajnalhasadtát.

- Legyen - adta be a derekát Aragorn, s aznap este mindannyian, hosszú idő óta először elterültek a földön. Két nap telt el azóta, hogy az Anduin fodrai magukkal vitték Boromir halottas bárkáját, s az gyász énekkel kísérve alábukott a Rauroson. Pippint és Trufát ez idő alatt ragadták magukkal az orkok, s a Három Bajtárs ekkor kelt útra, hogy barátaikat megmentsék. Maguk mögött hagyták már az Emyn Muil szürke, vízmosásokkal szabott csipke csúcsait. Leereszkedtek kősivatagába, hol kopár talajon gyötörték lábukat fáradtságot nem ismerve, s zerge módjára vágtak át az alkonyi fényben úszó sziklákon. Mögöttük volt mindez, s előttük Rohan zöldellő mezői nyújtóztak lomhán és gazdagon, igézőn és vadan. A szél friss fű illatát hozta, korai virágokét, egy ébredő természetét. A vidék zöld tengerként hullámzott, lankáin apró uilosok fehérlettek, hideg patakok futottak az Anduin felé. Lovasurak hazája volt ez, táltos paripák és büszke emberek otthona. Hamarosan a kelő nap fénye elűzte a csillagokat s a holdat, elindult útján, hogy ismét birtokba vegye birodalmát, a végeláthatatlan egek csarnokát.

Felkerekedett ismét a Három Bajtárs is, hiszen még pislákolt bennük a remény lángja, hogy beérhetik az ork hordát. Aragorn zsebében ott pihent egy lórieni bross, melyet a sárba taposva találtak tegnap, s ez sarkallta őket arra, hogy ne adják fel a vadászatot. Újabb dombra hágtak a vándorok, a csapást követve, amikor az ember hirtelen megállj intett.

- Lovasok! - kiáltotta.

- Ahogy mondod, pontosan százöt, gyorslábú paripákon - pontosított Legolas. - Sebesen közelednek, büszkén ülnek a nyeregben, s lándzsájukra vér tapad. - Aragorn féloldalasan elmosolyodott.

- Éles a szemed, tünde uram. Én azt mondom, várjuk be őket. - Mindhárman lekuporodtak a magas fűbe, s hamarosan már Gimli is hallotta a paták hangját. Kurjantások és a lovak prüszkölése szállt a széllel. A lovas csapat mély morajlással, dübörgéssel vágtatott el mellettük, ám ekkor Aragorn felállt, és megszólította őket.

- Rohan Lovasai, mi hír Északon? - A katonák hirtelen megfordították ménjeiket, s földöntúli ügyességgel fogták körbe pillanatok alatt a három utazót, lándzsaerdőt szegezve rájuk.

- Ki vagy, s mi dolgod e földön? - kiáltott le a nyeregből egy ember. Hangja keményen zengett, büszkén, s ezüstös sisakján lófarkat lengetett a szél. A Három Bajtárs sorban bemutatkozott, majd elregélték hajszájuk okát.

- Különös idők járnak - szállt le nyergéből a férfi. - Isildur örököse orkokat űz egy tündével és egy törppel, az Aranyerdő Úrnőjének ajándékát viselve. Én Éomund fia, Éomer vagyok, Lovasvég harmadik seregvezére. Attól tartok, már hiába keresitek barátaitokat.