A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

67. fejezet

Vörös tincs az ezüst éjszakában

régi eskü mely megköttetett hajdanában

Érzelmek viharával jő a szürke hajnal

fagyos szívet köszönt, bánatos sóhajjal.

Kora déli szél futott tova, sebesen és virgoncan Dél- Ithilien mezőin és lankáin. Az Ephel Dúath árnyéka mégis messzi nyújtózott át völgyein és dombjain, kétséget ébresztve ezzel valamennyi élő szívébe. Az Anduin mindennek ellenére zúgva hömpölygött tova, szürke vizének fodrain táncot jártak a nap tüzes dárdái. Nem dalolt madár, nem vertek neszt az állatok, csupán a szél süvített magányosan a fák között s ettől az egész vidék kísértet járta ruhát öltött. Bár két lovas is szelte a vidéket, a csend egyre nyomasztóbbá vált. Négyszer kélt a nap s négyszer nyugodott le a hold azóta, mióta elhagyták a Harnen folyó öbleit. Azóta ült hát kettejük közé a néma hallgatás köde, mely egyenlőre felszakadozni nem akart.

- Milyen érzés halált osztani? - törte meg a hallgatást Argalad. Szavai nehezen jöttek szájára, gondolatai már napok óta cikázva követték egymást, békét nem lelve.

- Erre milyen választ vársz? - kérdezett vissza Tinwerín, ám továbbra is előre meredt.

- Őszintét - foglalta össze tömören. - Ha még egyáltalán tudsz velem őszinte lenni.

Tinwerín mocorgott Arnir hátán, majd egy aprót sóhajtott.

- Ez nem érzelmek kérdése, Argalad. A kard hideg acélból készült, nem igényli, hogy meleg érzelmeket tápláljunk a forgatásához.

- Akkor mi vezette a kezed, amikor levágtad annak a férfinek a fejét?

- A düh - szegte le enyhén a fejét a nő. - Most igen.

- És abba nem gondoltál bele, hogyha visszafogod magad, akkor lett volna egy értékes túsza Gondornak? - mondta szemrehányóan a társa.

- De, belegondoltam, miután meglendült a penge. De mondok valamit: ha tehetném, hát újra megtenném. Ott ült velem szembe az a férfi, aki a halálomat akarta.

- Nem tiszted halált osztani, Tinwerín. Légy akárki is, nincs jogod ítéletet mondani életek felet. És ha az eddigi szavaid igazak, amibe, hogy őszinte legyek kételkedem, akkor még sokan mások akarják a halálodat ezen a földön.

- Nem valóban nincs jogom ítélkezni mások élete felet, de gondolj bele, ők ugyanezt tették a múltban több ezer emberrel, és tették volna a jövőben is! Ha nem hiszel szavamnak, akkor mond csak, még miért beszélgetünk? - ráncolta a szemöldökét.- Jobb a hallgatás, mint az üres szavak. - Azzal kilépet, és barátja elmaradt mögötte.

Három hét telt el addig míg ők ismét hallhatták ez Ezüst- ér tiszta csobogását. Három hétig kúszott mellettük a vidék minden hegyével, fájával és veszedelmével együtt. Három hétig ült közüttük a némaság köde s tán súlyosabban, mint eddig bármikor. Az érkezésük híre már jó fél nappal megelőzte őket, így nem is volt kérdés, hogy barátaik már tűnkön ülve várták őket. Helya és Elya nem bírtak betelni az olifántokról szóló mesékkel, Haldír és testvérei pedig egyre csak az ottani fegyverekről érdeklődtek. Volt mit mesélni, hiszen közel két hónapot voltak távol. Miután a kedélyek már csitultak, lassan mindenki ismét felvette a hétköznapok ritmusát. Elmúlt az április, és a májusi esők is már javában öntözték a földeket, de Tinwerín és Argalad között még mindig megült a hallgatás. Elvétve váltottak pár szót, jelentéktelen és csip-csup dolgokról, melyeket egyetlen szóval letudtak. Langyos, májusi este volt és a fogyó hold sarlója tekintett le Lórien fáira. Apró szentjánosbogarak döngicséltek csendesen, gyér, aranyló fényükkel betöltve az éjszakai erdőt. A város elcsendesült, az őrség messzi volt, egészen a város szélén, s az erdő határai is messzi nyúltak. Helya és Elya is békésen szuszogtak pihe ágyukban, de Tinwerín szemére nem jött álom. Csak feküdt az ágyában, és a plafont nézte. Sok minden átfutott az agyán az elmúlt hetek alatt, melyek nem hagyták nyugodni. Nem bírta volna ki, ha még egy szerettét elveszíti. Beszélnie kell Argaladal, és elsimítani a gondokat. Talán eddig azért nem tudott beszélni a múltjáról, mert az nyitott ajtóként kísértette. Most már, egy jó ideje úgy érezte, sikerült bezárnia ezt az ajtót. Sóhajtott egy aprót, majd az oldalára fordult és lehunyta szemeit. Ebben a pillanatban viszont halkan zörgettek az ajtón. Kikelve ágyából, magára öltötte köntösét és ajtót tárt. Legnagyobb meglepetésére Argalad állt a küszöb túl oldalán.