A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

58. fejezet

Északi szél süvít a kietlen hegyen

Sas száll messzi a habos fellegen

Tehetetlenül, kiszolgáltatva, az óra ütését várva

fekszik és mereng a nagy világba.

Angmar hegyei vastag, szürke fellegekbe burkolóztak. A nap lándzsái nem hatoltak át homályán, mely még évezredek távlatából is fedte csúcsait. Sápadt, rideg fényben derengtek a hegyes sziklák, határt nem ismerve törtek az ég felé. Hideg szelek süvítettek hágói és szirtjei között, nem volt se növény se állat mely megélt volna ezen a zord vidéken. Fent, a szirteken nem volt se nappal se éjszaka, ott egybemosódtak az órák és a napok. Az egyik legmagasabb csúcs oldalán volt valami, ami elütött a kövektől. Nem állat, és nem is növény volt mi igyekezett megélni a sziklák réseiben, hanem egy női alak. Vékony, bal csuklóján vastag vas béklyó éktelenkedett melynek lánca a szirt oldalához kötötte. Ruhája tépázott, testét sebek és karcolások sora borította. Hátát vágták a borotva éles sziklák, Fordwaith hidege a csontjáig hatolt. Ott ébredt, lógva a sziklán, alatta a szürkeségbe vont mélység tátongott. Az első időkben próbálta eltépni láncát, de ezzel csak még több vágást szerzett az amúgy is sebzett testére. Az első időkben fejét is felszegve tartotta, bár tarkóját kisebesítették a durva kövek. De aztán, aztán megtört. Viharok sora ostromolta a hegyet, és vele őt is. A vad szél megtépázta, és csak még kínzóbbá tette szenvedését. Ott csüngött kiszolgáltatva mindennek mi valaha is létezett Ardán, fülébe csengtek Vaire szavai: Okulj a múltból, és ne kövesd el a régiek hibáit. Mert lehet, a múlt ismétli önmagát.

A Sasok Ura késként szelte át a bársonyfelhőket, tollai között Manwe szele susogott. Már jó pár napja, hogy járták a vidéket, de egyenlőre nyomát sem látták annak, kit kerestek. Átrepültek a Hamu hegység szirtjei felett, átszelték a Köd hegységet, elrepültek egészen Lindon vidékére, de nem találták meg Tinwerínt. Mikor már feladták a reményt, vissza tértek Sasfészekbe.

- Thorondor, félek kudarcot vallottam. Mi van ha már... ha már halott? - szállt le a sas hátáról Argalad.

- Teste lehet, de lelke aligha. Ne keseredj el, ifjú.

- Mit mondanak a szelek, Thorondor? Bennük van az utolsó reményünk.

- Sok mindent - felelt a Sasok ura, majd elhallgatott. - Azon a helyen nem Manwe szelei az urak. Ott vad szelek ostromolják a sziklákat, és homály üli meg a csúcsokat. A gonosz most is ott lappang, többet én sem mondhatok.

- Hol még mindig kísért a Boszorkányúr szelleme - tudatosult a vörös hajúban a felismerés. Hirtelen Észak felé fordult. - Angmar ősi birodalma. - Azzal vissza ült a madár hátára, és útjukat  egykoron virágzó föld felé vették. Alattuk ott kúszott az Anduin, ott magasodtak Rohavnion erdőségei. Ott ásított messzire nyúló zöldjeivel Nősziromfölde, nem messze tőlük pedig sötéten magasodtak a Köd hegység csúcsai. Egészen magasra szálltak, fel a felhők fölé hol tisztán sütött a nap. Ahogy közeledtek Észak felé, egyre vastagabbak és szürkébbek lettek a felhők, nyoma sem volt már a simogató déli szélnek. Thorondor ereszkedni kezdett, egészen az Ettenszik szirtjeiig. Innentől laposan szálltak, és egyre az előttük elterülő tájat kémlelték. A füves mezők lassan elmaradtak mögöttük és helyüket felváltotta a csupasz pusztaság. A köves földön egy két kóró állt ki a földből, madár dal vagy nesz nem hallatszott. Csak a szél süvített az utazók mellett fütyülve a régiek dalát. Nem telt bele sok idő, és eléjük tárultak Angmar hegyei. Argalad hallásból jól ismerte Angmart, sokat beszéltek róla Valinorban még az elmúlt időkben. A hegység lábánál leszálltak, majd Argalad bevette magát a sziklák közé.

- Tinwerín! - üvöltötte torka szakadtából. A kövek között még sokáig visszhangzott kiáltása, ám válasz nem érkezett.

- Alcarain Úrnő! - kiáltotta újra, de megint csak a visszhang felelt. Egyre beljebb ment, mígnem az egyik szikla csúcsán meglátott valamit. Egy köpenyt lengetett a szél, nem is akármilyet. Felkapaszkodva a köveken, a vörös hajú leszedte az éji köpenyt, majd reményekkel telve sietett vissza a Sasok urához.