A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

72. fejezet

Kétségek közt kanyarodik az út

Gondolat és eszmény mely ezer fele fut

Hith Aiglin havas hegyei nyújtóznak

Kérdés és homály palástjába burkolózva.

Gaeriel az ablakból figyelte, amint Helya és Elya tovatűnnek a város utcáin. Mostanság ért véget a hárfaóra, amely már közel öt éve mindig ugyanabban az időpontban volt. Lothlórienre alkonyat köszöntött meleg fényű, édes nyári alkony. A teler tudta, hogy szíve kedvesének is most kell visszatérnie a határokról. Ám ekkor valahogy mégsem repdesett a gondolattól. Már régóta úgy érzi, valami nyomja párja szívét. Valami, amely súlyosan üli meg a gondolatait már évtizedek óta. Mégsem szól róla, hallgatásba és szűkszavú, csendes válaszokba burkolózik. Pedig az a valami ott lappang némán és terhesen. Régóta közvetlenül esik szó közte és Tinwerín lányai között valamennyi témáról, innen tudja, ők is sejtenek valamit. Kuszák a szálak és jóformán nem vezetnek sehová, ám Alcarain személye kétség kívül bábmestere ezeknek. Egy gondterhelt sóhajjal ellépet az ablakától, majd hárfájához ült. Ujjai finoman pendültek a húrokon, mégis a dallam egyre csak több kételyt súgott fülébe. Nem volt megnyugvása, se szolgálólányai körében, se egymagában. A Hith Aiglin havas csúcsai magukba zárták a napot és Caras Galadhon városában csillagfényű lámpások gyúltak. Haldír is hazaérkezett, már a vacsorát is elköltötték, de Gaeriel szótlan volt. A ház népe visszavonult és ők is hálótermükbe mentek. Haldír lelkesen mesélt a határon történtekről, a királyság rátartozó ügyeiről, miközben párja puha kefével a haját fésülte.

- Mond csak, neked hogy telt a napod? Történt valami, olyan szótlan vagy.

- Tudod, ma is átjött Helya és Elya - kezdett bele egy rövid hallgatás után a nő, és nekilátott kibontani az utolsó fonatott is párja hajából. - Az óráik után beszélgettünk egy keveset. És volt időm elmerengeni magamban. Haldír, érzem, hogy valamit elhallgatsz előlem, már évtizedek óta. Okát nem tudom, de kérlek ne hagyj kételyek között - Haldír megmerevedett, feszült lett és szólni nem bírt. Miért is gondolta, hogy párja vak?

- Kedvesem, az én gondjaim ne nyomasszanak. Főleg ne ilyen vészterhes időkben.

- Ilyet ne mondj még egyszer. A te gondjaid az enyémek, s az enyémek a tieid is. Ezek a mi problémáink, hadd segítsek megoldani. Miért titkolózol előttem? - komorult el a nő hangja, és abbahagyta a fésülést. - Miért nem bízol meg bennem annyira, hogy mindent elmondj. Nekem nincsenek titkaim előtted, hát nem érdemlem ugyanezt?

- Gaeriel, figyelj rám. Jobb ha nem tudsz mindenről, bár én se tudnék. Ez nem ellened van, hanem érted, kérlek értsd meg.

- Már megint rébuszokban beszélsz! - pattant fel az ágyról a teler. - Miért hallgatsz el előlem bármit is?! Mond csak miért nem lépheted át Lórien határait? Miért feszengesz, amikor Tinwerínről kérdezek? Mit hallgatsz el előlem, Haldír? - hangja hangosból már már elcsuklóvá vált, szeme könnyes lett. - Miért nem vagy velem őszinte?

- Gaeriel, kedvesem - állt fel Haldír is, és könnyező párját a karjaiba zárta. - Annyira sajnálom, de hidd el, így a legjobb.

- Mit titkoltok előlünk? - borult sírva a mellkasára. - Miért titkolóztok? Felemésztenek a kételyek...

***

A delelő arany napjának sugarai koszorúzták Lórien lugasát és a langyos szél lengedezett, virágok illatát víve szerte. Üde patak csobogott nem messzi, felette míves kőhíd ívelt. Fáknak ágain virágok és gyümölcsök, helyenként lámpások csüngtek. Nyári nap volt, és valamennyi odatévedő meg sem mondta volna, hogy vészterhes idők járnak. Egy sudár, fehérbe öltözött nő szedett mesés illatú levendulát karján pihenő kosárba, ám a dél csendjébe burkolózva.