A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

10. fejezet

Vihar jő, át a tengeren

Nyugat felől, istentelen!

Vihar jő, rohan, féktelen

S ő, a kincsem, védtelen. 

Odakint tombolt a vihar. Vad szél tépte a fákat, lombjuk egyként hajtott fejet a fergeteg előtt, ziláltan, szakadtan. A sötét felhők vastag szőttesként nyelték magukba a hold és a csillagok fényét, az éjbe egyedül a cikázó villámok gyújtottak pilácsot, mik újra és újra, mind félelmetesebben hasították az eget. Morajlott az égbolt, zúdult a felhők árja, nagy cseppekben és sűrűn zuhogott. Mennydörgés rázta meg az erdőt, nagyot csattant az ég, s ismét villámlás lángolt fel a messzeségben.

Thranduil megborzongott, hátán végigszaladt a hideglelés. Torkán megakadt a szó, és elfüggönyözött, zárt ablaka felé kapta a fejét. Nyomasztó érzés telepedett rá, s gondolatai egyszerre fia felé futottak a sebes szél nyergén. Gyűlölte a viharokat, idézte fel magában a takaró alatt kucorgó kisgyermek alakját. Rettegett tőlük.

- Királyom – köszörülte meg torkát Saelon, széke karfáján kopogva – folytassa, kérem.

- Persze – mondta a sinda, majd tétován visszafordult tanácsosa felé.

- Galadriel Úrnő intelménél tartottunk – folytatta a tünde, látva, királya minden figyelmét a barlang falán kopogó esőnek szenteli.

- Igen, pontosan ott – bólintott Thranduil – És továbbra se értek egyet vele.

- Akkor mégis mit szándékszik tenni? – A tanácsos hátradőlt karosszékében, ismét átolvasta a Lórienből érkezett újabb levél sorait. Hümmögött egyet, be kellett látnia, Galadrielnek most is igaza volt.

Ismét megreccsent az ég, s még a zárt ablakokon át is beszűrődött a villámok tánca. Szél csapdosta a spalettáknak az esőt, néha ő maga is rohamot indított, s ekkor a táblák megremegtek.

- Azt mondtam, nem értek vele egyet. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem tartom hitelesnek a szavait. – Törte meg a hosszas csendet az uralkodó, és ismét az ablak irányába fordította fejét.

Saelon már kezdte unni a vontatott társalgást, pedig türelme szinte végtelen volt. Már negyedjére olvasta át a papírost, pontosan húsz ütemet dobogott le ujjaival a szarvasfejeken, mik a szék karfáit díszítették. Négyszer harminc, számolta meg a finom, légies vonásokkal írt sorokat. Pontosan húsz ütem, már huszonegy. Döntés azonban nulla.

- Királyom, akkor mégis mit kíván tenni? – tette fel ismét a kérdést. Huszonkettő, huszonkét ütem.

- Várok – mondta Thranduil, továbbra is az ablakot nézve, melynek tábláit ismét megrengette a szél.

- Vár? Mégis mire, a csodára? Valamit tenni kell... - Huszonhárom, huszonnégy, huszonöt.

- A sorsra, Saelon, a sorsa. – A vad szél rohama ekkor belökte az ablaktáblákat. Odakint tombolt a vihar.

***

Estel némán nézett a távozó félben lévő férfi után, aki már egészen ügyesen bánt a mankóval. A fadarab lassú ütemet diktálva koppant újra és újra a nagy terem kőpadlóján, vegyülve a vihar halk morajával. Bernir még visszafordult az ajtóból, s keresztülnézett az üres csarnokon, át a félhomályos folyosón, egyenesen az ajtófélfának támaszkodó nőre. Elmosolyodott, szerette a levendulát.

Estel is megeresztett egy halvány mosolyt, amint a kétszárnyas ajtó becsukódott a friss kötéssel bicegő tünde mögött.

Visszalépett a kamilla illatú szobácskába, és elkezdte feltölteni a kiürült üvegtégelyeket. Az adepták már megint összekeverték, kénytelen volt ismét abc sorrendbe rakni, mivel Ithil kifejezetten érzékeny volt az efféle apróságokra. Némán mérte az őrölt orbáncfüvet és akácot, meglepő módon a halvány mosoly még mindig ott maradt az ajkain. Meg mert volna esküdni rá, hogy Bernir direkt ficamította ki a bokáját, ahogy arra is, hogy az az orrtörés is „véletlen" baleset volt. Szórakoztatta a férfi viselkedése, és be kellett látnia, határozottan kellemesek voltak a beszélgetéseik, annak ellenére, hogy Bernir humora valami csapni valónak számított. Ha jobban belegondolt, az ő jelenléte volt az egyedüli boldogság, a tavalyi nyár óta. Pedig igazán lett volna oka boldognak lenni, ugyanis bekerült a hivatásos gyógyítók közé, hála tudásának, ami nem egy, nem két társáét felülmúlta. Barátokra és támogatókra talált, feladatkörében megbecsülés járt a nyomában, és azt csinálhatta, ami mindig is a szenvedélye volt. Szívébe mégse lakozott boldogság.

Odakintről morajlás hallatszott, a felszínen valószínűleg egy villám csapott le. Estel arcáról lehervadt a mosoly, gyűlölte a viharokat, pedig fiatal korában még szerette őket. Megvetette a szelet, az esőt, a villámlást és mennydörgést, mert tudta, húga retteg tőlük.

Felsóhajtott, amint felrémlett előtte Míriel alakja, a mosolygósé, a nevetőé, a boldogé.

Újabb morajlás, talán egy mennydörgés, vagy egy utálatos villámcsapás. Mit számít? Csak ő számít.

Aggodalom lett úrrá rajta, a maga nehéz, ólomsúlyával. Ismét nyugtalankodott a jövő miatt, a húga miatt, a sors miatt. Félt, Mírielt féltette. Nem magát, dehogyis, annál realistább személy volt. Tudta, hogy egyszer neki is eljön az ideje, ő is meg fogja kapni a sorstól, ami jár. Pont úgy, ahogy Lainor és Laeriel is megkapta. Ő sem kerülheti el. Egy időben még fáradozott rajta, azonban mostanra már beletörődött. Ám a húga, az ő édes kishúga, akit éveken át óvtak és szerettek. Nem, ő nem érdemli meg, jobbat kell kapnia. Keserűség öntötte el. Tehetetlennek érezte magát, és végtelenül gyengének.

A száraz akácra sós könnyek peregtek. Nem lehet, jobbat érdemel, Estel némán könnyezett. Nyugalmat, szerető családot érdemel, szabadságot és békét. Az akác egyre jobban ázott. Nem bírta elfogadni, hogy már nem tudja megadni neki. Nem bírta elfogadni, hogy már nem tudja megvédeni. Nem bírta elfogadni, hogy már kevés hozzá.

Zöld köntösének ujjával megtörölte szemét, leroskadt a földre. A húga, az ő édes, kishúga. A csillaga, a húgocskája, az ő Míriele. Nem, nem, nem!

Mellkasához húzta térdeit, lehajtotta fejét, és zokogott, akár odakint a menny. Azon az éjszakán megátkozta a múltat, elsiratta a jelent, és meggyászolta az eljövendőt.