A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

11. fejezet

Törés, fájdalom, villámok

Ezt hozta a múlt éjszaka.

Fenyő, és fantom foszlányok

ez a nappal ajándéka. 

Arra eszmélt, hogy valaki a nevén szólítja. Egész testében összerándult a hirtelen rátörő köhögő rohamtól. Vizet köpött, már-már ijesztő mennyiségben, és sarat. Lassan kezdte visszanyerni az eszméletét, érzékeit. Bal kezébe fájdalom nyílalt, háta tompán lüktetett, minden lélegzetvételnél szúrt a mellkasa. Ismét hallotta a nevét. Képes volt maga alá húzni térdeit, és alkarjaira támaszkodva felköhögni a maradék vizet, ami még tüdejébe maradt. Szeme könnyezett a homoktól, alig bírta kinyitni. Forgott vele a világ, hasogatott a feje, látása homályos volt.

- Míriel!

Lassú és vontatott mozdulattal törölte meg a száját, s ekkor látta meg. A bal alkarja felismerhetetlen volt, véres, homokos, rajta az elroncsolt, ezüst lemezzel kalapált védővel.

Elszörnyedt. Sarkaira ült, úgy térdelt a (most) csendesen hömpölygő folyó partján. Szétroncsolt fájdalmasan lüktető kezét nézte, a víztől ráncos ujjait. Már emlékezett.

***

Villámcsapás, a mennybolt hasadása.

Míriel összerezzent a robajra, épp, hogy hátra bírt hajolni a buzogány sújtása elől. Visszanyerve egyensúlyát, egy gyors fordulatból féltérdre ereszkedve vágta keresztbe az ellenfelét, majd felszökkenve a hátára is lesújtott. Ráfröccsent a fekete vér, s arcát megcsapta a hőség.

Egészen közel, a parton lángok keltek táncra az éjszakában. A küzdők megzavarodtak a tűztől, ami az eső ellenére, a viharos szél szárnyán csak terjedt, míg már égett körülöttük a folyópart.

Tekintetével Legolast kutatta a lángok fényében, aki még az imént ott küzdött előtte. Nyilakat látott süvíteni, hullákat a földre rogyni, s érezte a megperzselődött hús szagát. Kiáltásokat hallott, parancsokat, a herceg hangját, tűzben nyögő fák haláltusáját, acélzörejt és artikulátlan üvöltéseket.

Követte a sinda hangját, amely a folyó felől jött. Átverekedte magát a tömegen, vágott, akit ért. Még mielőtt azonban elérhette volna a lankás partot, egy lángok nyaldosta, szálas nyárfa feléje dőlt. Nem sok híja volt, hogy egyenesen a futó adánra essen, aki megtántorodott a hirtelen jött hőségtől, karját a szeme elé kapva, arccal zuhant a sárba. Köhögött és könnyezett a füsttől, próbált arrébb kúszni az égő rönktől. Kardja után tapogatózott a sárban, s már majdnem elérte, azonban átugorva a lángoló törzsön, egy farkas vetette rá magát. Míriel felnyögött, amint a nehéz mancsok leteperték, hallotta önön bordái reccsenését. A warg rávicsorított, s ha az adán nem kapja arca elé kezeit, minden bizonnyal az állat széttépi az arcát.

Üvöltött a bal karjában szétáradó fájdalomtól, érezte, mint csorog rajta végig a vér. A farkas állkapcsa satuként szorította, éles fogai egészen csontig hatoltak. Nem eresztette, rántott egyet rajta, s Míriel úgy érezte, karja menten kiszakad a helyéről. Egy reccsenést hallott, és szívszorító volt a kiáltás, amely artikulátlanul, fájdalomtól átitatottan szakadt fel a torkából.

Az állat eleresztette a karját, készen arra, hogy újabbat harapjon. Mírielnek még volt annyi lélekjelentéle, hogy ép kezével a fénylő penge után nyúljon, s felszabja vele a warg száját. Az állat nyüszített, rá bűzös vér és nyál csöpögött, mire bevégezve, ismét felemelte a kardot, s átszúrta vele a warg torkát. Az állatt lehanyatlott róla, és mellette vérzett el.