A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

87. fejezet

Ó, Brúinen, ősi, nemes folyó!

Vidd el a bűntudatot, messzi, el!

Sodord oda, a szívbemarkolót

Hol szeretetet, megbocsájtást lel.

Ó, Brúinen, vad, jeges zubogó!

Vidd tova a hírt, a remény hangját!

Sodord oda, a nagy, buzdító szót,

Hol már kongatják lélekharangját. 

Egymagában ült, s imént körötte még virágzó erdőt felváltotta a homály. Megrettent, hisz a zöldellő fák elporladtak, a madárdal elhalt, a csobogó patak tovatűnt. Csak ő volt, s a nyomaszó sötét. Fülét valahonnan, távolról, a sűrű feketeségből hangok ütötték meg. Egymásnak feszülő pengék csattanása volt ez, pajzs kongása, buzogány csapása. Az orráig se látott, bizonytalanul lépdelt, egyre beljebb és beljebb, teljesen magába zárta a sötét. Talpa alatt szikes talajt taposott, holtat és kopárt. Maga se tudta, miért, de kutatta a zaj forrását. Újabb csattanás, s valami nagyot koppanva hullt porba. Ezután, hirtelenjében egy éles sikoly hasította a homály szőttesét. Keserves volt, fájdalomtól átitatott és szívbemarkoló. Helya felismerte: anyja kiáltott. Immáron szaladt, rohant a vaksötétbe. Izzást látott, hófehéret, akár az eleven csillagfény. Egy kard tündökölt, ám csillogását vér mocskolta be.

- Naneth! - üvöltette Helya, amint meglátta a földön fekvő anyját, kinek mellkasából szálegyenest állt ki a fényes penge. Ezüst vértje nemes kezek munkája volt, azonban vértől csöpögött.

- Naneth, szólalj meg! - térdepelt le mellé a lánya. Az arc, a gyönyörű, a királynői, meg se rezzent. Szép bőrét vérfoltok tarkították, a cseresznye pír száj fakón nyílt résnyire, szürke szemei üresen meredtek felfelé. A test még langyos volt, de élettelen. Egyik kezét kinyújtotta, melytől nem messzi ott hevert egy ezüstpajzs, meghasadva, horpadtan és karcosan. A nő testén, hol nem bírta a páncél vágások tátongtak, s úgy tetszett, egyik térdét szilánkosra törték; sok, kegyetlen csapás érte. Körötte tócsában állt a vér, éji köpenyét s fehér haját is vörösre festette.

- Naneth! - ordította zokogva Helya, és megpróbálta kihúzni a kardot, azonban az a nő testén át mélyen beleállt a földbe. Egyre sűrűsödött köröttük a homály, a magány és az iszonyat homálya.

- Naneth, úgy sajnálom - suttogta, arcán patakokba folytak könnyei. Ráborult anyja élettelen testére, és siratta a múltat, a jelenet, s a jövőt.

Megrázták a vállát, a nevén szólították.

- Nővérkém, minden rendben? - A húga simogató hangja visszarántotta őt a rémálmok birodalmából. Felült, zavarodottan nézett maga elé, szája némán forgott.

- Üvöltöttél álmodban, zokogtál - nyújtott oda neki egy pohár vizet. Helya szótlanul vette el, de továbbra is lefelé meredt. Hálóruhája nyirkos volt a verítéktől, arca pedig a sírástól.

- Láttam meghalni - suttogta nehezen. - Láttam meghalni anyánkat. És még csak el se búcsúzhattam tőle... - hangja elcsuklott, szeme könnyes lett. Elya mellé kuporodott, és szorosan átölelte.

- Anyánk él, te is tudod. Ne beszélj ilyen butaságokat.

- Kegyetlenül végezték ki - beszélt tovább üres tekintettel a nagyobbik. - És mire odaértem, halott volt.

- Naneth visszatér majd, meglásd, épen és egészségesen - Elya letörölte nővére arcáról a könnyeket.

- Nem búcsúztam el tőle, érted? Nem mondhattam el neki, hogy mennyire szeretem! Mi van, ha már nem lesz rá alkalom? - Helya hangja erőtlenül csengett, reszketett, mint ő maga. Nem bírta tovább, ismét zokogásban tört ki. Magához szorította testvérét, és keservesen a vállába fúrta arcát. Lelkébe mart a bűntudat, hogy anyja háborúba ment, honnan lehet, soha nem tér vissza. Azt a valakit engedte el egy jó szó nélkül, ki az életét is feláldozná érte. Azt, ki nevelte, óvta, szerette. Milyen ember volt ő? Hálátlan kölyök, ki nem látott tovább az orránál.