A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

35.fejezet

Szó, dal, gondolat, tova suhanó egyperces tündéri dal

Üvöltés, hörgés, tett  egyszer mind színt vall

Kelet s Nyugat, ég és föld

Különbözik mégis egyszer mind testet ölt

Játszik velünk tarka szellője Nyugat édes vizének, elménk hajlik szirének édes énekére. Elvágyódás, ígéret s egyszer minden lehet teljesül, lehet semmivé lesz. Hívják majdan, egyszer révnek szürke, szilaj habjai. S bele sem gondol majd, kiket hagy itt. Hívják egyszer, majdan nagyobb erők nála. Rajta múlik, enged-e e hívásnak.

Jelenünk elszáll, múlttá lesz és lehet emlékként kísértést tesz. Jövőnk alakul, akár a növésben lévő fa, melynek ágát lehet letöri életnek vad vihara. Mit jelent az élet? Mit jelent egy félve elsuttogott szó? Emléket melynek nyoma lehet mulandó. Emléket melynek darabjait lehet soha nem leled! Emléket melynek képei kísérteni fognak, foszlányai ott lesznek veled.

E foszlányokat van, hogy tova fúja idő szele. De...nem, nincs semmi de. A feledés jő majd vele. Csak ő nem feled majd, csak Ő.

Ő emlékszik majd rá. Emlékszik majd a múltra, s emlékei keserítik majd jelenének útját. Jelen útja, mely fájó akár a tüzes szikra. Jövőnek bugyrai, jövőnek hideg kútja.

Emlék. Gondolat. Vágy, álom, kísértés. Mind-mind elnyeli a feledés. Jelenünk elszáll, sebei gyógyulnak. Ám múltunkban szúrása megmarad, s ez lesz miért gyásznak harangjai kondulnak. Jövőbe nézünk, de mit látunk? Ő szürke önvalóját, ő meg szíve legnagyobb vágyát. Jövőbe lépünk, s min járunk? Ő szürke hegy völgyet, ő meg meg csak vár, s mi mind várunk.

Mire vár hát? Nem, nem szabad várnia semmire.

Emlék. Gondolat. Vágy, álom, kísértés. Elnyelte már mindet a feledés.

***

- Tényleg! El is felejtettem! Hisz te ekkor még Lórienben voltál! - csapta össze tenyerét Ithil. - Általában egy tisztáson van, a palota háta mögött. És ó, milyen szépek is azok a lampionok! Mintha magából Valinorból szálltak volna ide! - kezdte mesélni a nő.

- És meddig tart? - tudakolta tovább Míriel.

- Hajnalig. De nem kell megijedni, senki nem fog megsértődni ha elmész előbb. Csak a király köszöntője várd meg, az igen fontos. De miért csacsogok, majd meglátod! Most nézzük miből élünk! - kitárta fa szekrény ajtajait. - Ennyi? Csak kettő? - biggyesztette le a száját.

- Miért tán többnek kéne lennie? - vonta fel a szemöldökét Míriel.

- Hát... de hol vannak a szalagok, és a cipellők? Meg a selyemövek... - rebegte Ithil. - Ezt orvosolni kell!

- De nekem jó ez! - kapta ki a szekrényből az Esteltől kapott fehér ruháját.

- Az egy dolog, de mezítláb akarsz táncolni? - vetett ellen a szőke.

- Honnan veszed, hogy táncolni fogok?

- Hát tudod Leg... - gyorsan visszanyelte a mondat végét. - Nem érdekes. De a hajad, akkor sem maradhat ilyen állapotban! Mindjárt jövök! - azzal gyorsan kirohant a szobából. Míriel leült az ágyára, szorongatta a ruha anyagát. Ennyi maradt tőle.

- Itt vagyok! - esett be Ithil az ajtón egy fésűt, és pár szalagot szorongatva a kezében.

- Biztos, hogy jó ötlet? Mi lenne ha csak egyszerűen hátrafognám?