A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

73. fejezet

Brúinen hűs szava csendül

messzi ének szó farkas üvöltéssel vegyül

Szikra pattan szívben és lélekben,

átszelve időt és homályt a messzi légben.

Egy gyermeknek minden új e világon. Rácsodálkozik mindenre, mit először megpillant, még a leghétköznapibb dologra is. Valahogy így érezhette magát Helya és Elya, mikor Loeg Ningloron földjén vágtak keresztül. Egyre csak forgatták fejüket a nyeregben hol a távolban, párába burkolózó hegyeket vizslatva, hol pedig az Anduinig lenyúló földeket fürkészve. Csend aligha ülhetett meg közöttük, Tinwerínt faggatták a vidékekről és minden másról is, amely valamelyest útjukhoz kötődött.

- Most azon a földön járunk, ahol megtámadták Isildurt és kíséretét? - Helya a szemük előtt futó, még egészen fiatal Nőszirom folyóra nézett és követte szemével, ameddig azt hullámozva el nem nyelte az alkonyi fényben fürdő láthatár.

- Nem igazán, az majdhogynem e folyó és az Anduin találkozásánál történt, de az óvatosság sosem árt. Amíg Elrond házának védelmét nem élvezzük, addig Isildurról egy szót se. - Tinwerín egészen a partig lovagolt, hol helyenként füzek lógatták ágaikat a hűs vízbe. Nem sokkal előbb találkozott a két ér ága,  itt még leírt egy szelídebb kanyart, mielőtt megduzzadva a források és patakok vizétől sok kilométerrel lejjebb az Andiunba ömlött volna. A víz viszonylag alacsonyabb volt, de a part meredekebb és kövekkel tarkított. Már a nap lebukott a vonulatok mögé, mikor az utazók megálltak a hegy lábánál elterülő gyér, ártéri erdőségben. Ez volt azon utolsó napok egyike, amikor még Tinwerín is engedélyezett magának pár óra éjszakai pihenést. Figyelme sose lankadhatott, mert most nem csupán az ő élete forgott veszélyben. A folyón való átkelésre egy napra nyugatra fordultak az alig-alig kitaposott erdei ösvényen. Az ösvény lassan emelkedni kezdett, dombokra mászott és egyszer- kétszer sekélyebb völgyekbe ereszkedett. Ahogy egyre haladtak felfelé a csapáson, úgy ritkultak a fák és nőttek a dombok. Útjuk tizedik napján már magas sziklafalak között mentek és az ösvény vékony sziklapárkánnyá csökevényesedett. Keskeny vonalként fénylett az égen a hold sarlója, mikor egy kisebb barlanghoz értek, hol éjszakára meghúzták magukat.

- Ugye nem ez a koboldok tornáca, ahol régen Gaerielel fogságba estetek? - telepedett le Elya a pokrócára, majd húzott egyet a vizes tömlőjéből.

- Ne beszélj ostobaságokat, kincsem. Soha nem vezetnélek titeket a Koboldok királyságának a közelébe se. - Tinwerín egybehordta a megmaradt rőzsét, majd halványan pislákoló tüzet gyújtott.

- De akkor mégis miért figyelsz ilyen feszülten, amióta csak beléptünk a hegyek közé?

- Elya, nem csak a koboldok lehetnek veszélyesek. Sokféle lény él a hegyekben, és maga a hegy sem a legbarátságosabb - telepedett le ő is lányaihoz a tűz melegéhez. - Tudjátok a Köd hegység közel sem volt ilyen még az Óidőkben. Nem, régen sokkal félelmetesebb és magasabb volt, mert ezt a hegyláncot Melkor emelte, hogy megakadályozza Oromét az utazásaiban.

- Nehéz elképzelni másképp a világot - mélázott el Helya, egy darab almát majszolva.

- Pedig a világ régen igen más volt. Mordor helyén tenger hullámzott, az Ered- Luin vonulatai is messzebb nyúltak és Beleriandon terült el Arda egyik legnagyobb erdeje, a Taur-Im- Duinath. De a világ megváltozott, a nap és a hold sem ragyog úgy, mint évezredekkel ezelőtt - elkalandozva nézett bele a tűzbe, és pár pillanatig visszaidézte a régmúlt időket.

- Nem túl vidám történet, így estére - zökkent vissza a jelenbe. - Remélem a ti álmotok boldogabb lesz. - Jó éjszakát kívánt gyerekeinek, majd megkezdte az éjjeli őrségét. Merengett a világ változásain, az idő folyásán, melynek ő maga is részese volt. Akárhányszor ezen gondolkodott, ugyanoda jutott: az idő fájdalmas és az ember legnagyobb ellenfele. Hajnal felé elbóbiskolt ugyan, de mikor már az első napsugarak nyaldosták a csúcsokat, ők is útnak indultak. A párkány helyenként szélesebb lett és egészen meredekre hágott, hol keskenyebben lejtett egy- egy régi vízmosás felé. Föléjük magasodtak a roppant kőfalak és hegyoldalak, büszkén és félelmetesen. Alattuk volt, hogy a mélyben forrás csobogását vélték hallani, ám legtöbbször porhanyós kavicsok koccantak a sötétségben. Most valahogy egyikük szájára sem jött a szó, a hegy nyomasztó aurája rátelepedett mindegyikükre. Csendben haladtak, csak a lovak patáinak tompa klappogása vert enyhe visszhangot a hasadékban. Néhol a szél egészen vadul söpört végig a hegyen, sikoltó morajlása azonban csak még terhesebbé tette útjuk óráit. Már a harmadik éjszakájukat töltötték a hegyen és ismét Tinwerín őrködött éjjel. A két lány igyekezett pihenni valamit, ám Elya mégsem tudott. Sokáig nézte a sziklán üldögélő anyjukat, ki jóformán beolvadt a sötétbe. A hold már az ég közepén járt, mikor erőt vett magán, felállt és letelepedett anyja mellé.