A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

70. fejezet

Éj nyeli a várost, falai némán állnak,

mint rabok kik akasztásukra várnak

Éj nyeli a haláltusát, sikolyt és hörgést

rettegés fojtja el, mint gyilkos a bánatos könyörgést.

Másnap a hajnal szürke fénnyel vetült Osgiliath falaira. Azt, hogy felkélt a nap csupán abból lehetett megsejteni, hogy a városon túli tájra világosság köszöntött. A délelőtt folyamán elhelyezték az utolsó bombákat is a hídhoz, megtöltötték az utolsó tegezeket és az utolsó emberek is Gondorba mentek. Ahogy a nap már jócskán elhagyta az ég közepét, úgy borult egyre sötétebb lég az egykoron szikrázóan tündöklő falakra. Alkonyatra a városra és a vidékre is egyaránt csend telepedett, vihar előtti csend volt ez, amely fojtogatóan lebegett valamennyi ember körül. Nem mozgott semmi élő a falakon kívül, nem hallatszott madárdal, minden vészjóslóan csendes volt. Az emberek fáklyákat gyújtottak és hamarosan az íjászok elkezdtek felsorakozni a falakra. Tinwerín Boromirral és Faramirral együtt állt a fal legfelső fokán, onnan tekintettek le a rendeződő katonákra. A nő szívére egyszeriben súlyos árnyék ült, érzett valamit. Finoman kihúzta tokjából kardját, mely már sápadt fehéren derengett.

- Kezdődik - mondta. - Hamarosan ideérnek. - Az íjászok felsorakoztak a falon, a mellvédek takarásában. Miután már mindenki elfoglalta a helyét Tinwerín szólalt meg. Hangja hatalmasan zengett tova és valamennyi félő ember szívét bátorsággal töltötte meg.

- Emberek, Gondor népe! Nem kérem, hogy értem harcoljatok. Nem kérem, hogy a kapitányitokért harcoljatok ahogy azt sem kérem, hogy Denethorért harcoljatok. Harcoljatok a családjaitokért, asszonyaitokért és gyermekeitekért! Mert ha az, ami felénk tart bejön azon a kapun, akkor szörnyűbb sors vár rájuk, mint amit el tudok képzelni. Az mi azon a kapun túl vár rátok, töredéke annak, ami akkor fog következni, hogyha hagyjuk elesni a várost! Az ami azon a kapun túl vár rátok, nem juthat be ide! Az ami azon a kapun túl vár rátok, azt hiszi, hogy megfutamodunk! Az ami azon a kapun túl vár rátok, semmibe vette az emberek erejét! - Üdvrivalgással éltették szavai igazát, hangosan éljeneztek és pajzsaikat verték.

- Valamennyien meghalunk itt, igaz? - kérdezte fojtott hangon Faramir.

- Igen - bólintott keserűen a nő, majd otthagyta a két férfit és lesétált az íjászok soraiba. Ott akart állni az első sorban, farkas szemet akart nézni Szauron szolgáival. Mikor valamennyi férfi előtt elhaladt, azok biccentettek egyet feléje és kezüket a szívükre tették. Bátorságot öntött beléjük Nyugat Úrnőjének személye, és már inkább látták angyalnak mintsem boszorkánynak. Az üdvrivalgásnak egy éles, fülsüketítő kürtszó vetett véget és ezzel Osgiliath falit elérte a sötét. Hamarosan remegni kezdett a föld és léptek zaja verte fel a pusztaság csendjét; a vihar megérkezett. Faramir kiadta a parancsot az íjászoknak, nyílhegyek százai szegeződtek az érkező seregre.

Orkok ezrei tűntek elő a távolból egytől egyik ocsmányan és vérre szomjazva. Ameddig a szem ellátott kígyóztak a fekete sorok akár a sötét tenger hullámai. Mégis, a vala kevesellte az ellenség számát, és sejtette, hogy ez csupán az első csapás. A kürtök egyre többször csendültek fel, míg az orkcsapatok teljesen fel nem sorakoztak. Hömpölygő, fekete patkányokként lepték el a város előtt fekvő, egykoron zöldellő pusztaságot. Egy nagytestű ork lépett ki a sorok közül és a falakra kiáltott.

- A Sötét Úr, Szauron nevében felszólítalak titeket, adjátok meg magatokat! Ha feladjátok a várost, békében és életben távozhattok! - Boromir hitetlenkedve nézte a férget, majd dühtől forró hanggal válaszolt.

- Inkább esek el városom védelmében, minthogy egy hozzád hasonló patkány belépjen ide! - nagy lélegzettet véve, megfújta Gondor Kürtjét.