A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

71. fejezet

Tömlöc mélyén a nap sötét

Bűntudat súlya oly' nehéz

Nem lejt a szél vígan táncot

Nem látni a holdvilágot

A hideg kőlépcsők gyéren derengtek a fáklyák, lámpások fényében. Csigázva kúsztak egyre lejjebb és lejjebb, a föld mélye felé. A barlang falaiba vájva tömlöcök sorakoztak, mellettük pedig őrök strázsáltak rendületlenül. Mélyen, hova a vízesés ömlött alá, és hol már csupán pár cella volt, üldögélt egy ifjú. A lépcső magas fokáról tekintett le a rácsokra, melyek a palota legmélyebb tömlöcét ékesítették. Elgondolkozva szemlélte a fogda sötétjében fel- fel bukkanó, sejtelmesen villanó szemeket és hallgatta a cérnavékony hangon felcsendülő nyüszítéseket. Türkizkék szemeiben visszavetülve táncoltak a lámpások fényei, ám egy nyomasztó érzés is sejtődött bennük. Szemöldökét bánóan ráncolta az újabb sirám hallatán és a rácsokat göcsörtösen szorító kezek láttán. Sajnálta a szerencsétlent, hónapról- hónapra egyre jobban.

- Valahogy éreztem, hogy megint itt ülsz - bukkant fel a lépcső fordulóban barátja. - Miért kínzod magad?

- Kegyetlenség így bánni vele, hónapok óta nem látta a napot és nem érezte a szelek érintését. Neked nem hiányoznának?

- A törpöknél nem panaszkodtál - jegyezte meg Baran, majd letelepedett a herceg mellé. Legolas elhúzta a száját, de nem válaszolt.

- Akkor is embertelen. Főleg úgy, hogy az utóbbi egy hónapban rendesen viselkedik.

- Gandalfék azért bízták ránk, hogy őrizzük. Ezt tesszük és ezt is foglyuk, jobb ha minden mást kiversz a fejedből.

- De Mithrandir szerint van remény arra, hogy megjavuljon. Mi van ha már rálépett erre az útra? Nem tarthatjuk örökké bezárva! Adjunk neki egy esélyt - állt fel a tünde.

- Mégis hova készülsz? - pattant fel meglepetten Baran is, mert tudta, valami őrültség jár barátja fejében.

- Apámhoz - közölte tömören a szőke, és máris felfelé sietett a csigalépcsőkön. - A tanács legközelebbi ülésén tárgyalták meg Szméágol ügyét és a király vonakodva, de beleegyezett. Hónapok peregtek az Világ végtelennek tűnő homokórájában s beköszöntött a tavasz. Mikor a fagyoknak vége lett, és az idő kivirult Gollamot is kivitték a szabadba. A keleti erdőségben állomásozók őrizték, mert abban a térségben volt egy igen magas tölgyfa, mire a lény szívesen mászott. A tölgy lombkoronája jóformán az égig ért, ha egészen a tetejére mászott, láthatta a napot és a holdat. Mindeközben őrei a fa gyökereinél vártak és figyeltek, majd mikor lejött onnan visszarakták rá kötelét és visszakísérték cellájába. Így ment ez hónapokig, és Gollam kifogástalan viselkedésről tett tanúbizonyságot.

Már a nyár a küszöbön állt, nyúlni kezdtek a nappalok és rövidülni az éjszakák. Üde, májusi esők öntözték az erdőt és a földeket, meleg szelek kúsztak a levelek közé. Napközbe ragyogóan sütött a nap, így Gollam ismét az induló határőrséggel tartott Keletre. Legolas kisebb csapatokba osztotta embereit, a jól megszokott rend szerint. Ám Deil, a szokástól eltérően, most nem indult a herceggel Dél- Keletre.

- Nem mintha ellent szeretnék mondani neked, de nem értem, mi szükség volt erre. Mindig veletek tartok - lépett oda az ülés után Legolashoz.

- Ettől ne érezd kevésbé fontosnak magad. Gollam felügyelése is felelősségteljes munka tudom, hiszen az előző hónapokba én is beálltam őrei közé. Ne csüggedj legközelebb velünk jössz, de szerettem volna egy közeli bizalmasomat is odaküldeni - magyarázta a férfi. - Három hét múlva találkozunk! Namarie! - búcsúzott, majd az indulófélben lévő emberihez szegődött. Fokozatosan minden egység elhagyta a falut, ki erre, ki arra. Gollamot is kivezették a nem is olyan messzi álló tölgyhöz, ő pedig pillanatok alatt eltűnt lombja között.