A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

31.fejezet

Kuukuuucs! Tegye fel a kezét aki várta már ezt a részt! :D Végülis, ki nem?!

De most miért is húzom tovább a szót? Semmiért...Nincs mit hozzáfűznöm, hiszen ez a közel 3800 szavas rész magáért beszél! Jó olvasást! :)

NA DE DOBPREGÉÉSSS...

A vörösen izzó Nap korong, szörnyű nyomokra vetette sugarait. A harc, mindkét fél oldaláról áldozatot követel, de van, hogy nagyobbat mint amekkorát az ember adni tud.

- De jó,hogy vissza jöttek! - sietett Estel az érkező csapat elé - Sikerrel jártatok? - érdeklődött oda érve barátai elé. Most csak hárman álltak, mindnyájan lesütött szemmel.

- Mit jelent a siker, ha ilyen szörnyű az ára - szólalt meg végül fojtott hangon Bernir, és felnézett a lányra. Szeme piros volt a könnyektől, melyek apadni nem akartak.

- Nem értelek? Míriel hol van? - kérdezte kétségbeesetten. Rosszat sejtett.

Mintha csak hívták volna, ügy vált szét a három barát utat engedve negyedik társuknak, kinek karjai között egy női alak feküdt. Aranybarna haja ráomlott a fiú karjaira, arca hófehér és rezzenéstelen volt.

Estel letekintett az alakra. Zöld szeme könnybe lábad, arcából kifutott minden pír. Szája sírásra görbült.

- Annyira sajnálom - szólalt meg nehezen Legolas, hangján hallatszott ő is a könnyeivel küszködik. Estel szája némán mozgott, nem jöttek ki rajta hangok. Nem bírta elfogadni, hogy soha nem halhatja a csilingelő nevetést. Nem bírta elfogadni, soha nem nézhet újra a fényes szemek tükrébe. Nem bírta elfogadni, hogy nem szoríthatja újra a kezét. Nem bírta elfogadni...

Forgott vele a világ, szédült. Érezte, hogy meging lábain, nem bírta elfogadni az elfogadhatatlant. Talán a hóba rogyott volna, ha Bernir el nem kapja az ájult nőt.

Mindenki másképp dolgozza fel egy barát elvesztését. Attól az órától kezdve, négyen alig szóltak. Estel húga ágy mellett virrasztott, mintha remélné egyszer felébred. Lemosta sebét és legszebb ruhája öltöztette. Befonta a még mindig selymes hajat. Talán még szülei elvesztését sem gyászolta így, a sírás nem volt idegen nála.

Legolas szobájába zárkózott, senkivel nem beszélt. Nem akart senkit maga köré ha Ő nem lehet vele. Az ablaka alatt ott futott a gondoljrámvirág bokra, mely most is virágzott. Még párnáján érezte az illatát, még érezte kezén keze érintését. Minden este hallotta a gyöngyöző kacajt. Még talán a vízesésben is az ő hangját hallotta. Már ott sem lelte meg boldogságát. Minden Rá emlékeztetett.

Ott állt a tiszta vizű tó partján, pontosan azon a helyen, mint azon a teliholdas éjszakán. Szeme előtt ott lebegtek az emlékek, látta a maga előtt vágtázó fehér lovat, látta a vízesésről leugrani a két alakot.

Lórieni leveliben érezte kezének finom vonásait, ingén érezte bódító illatát.

Olyan volt mintha egy része halt volna meg. A vidám élettel teli része feküdt ott most fehéren akár az alabástrom. Üres lett belül, már nem látta színesnek a világot.

Hosszúra nyúlik az élet, fonala mégis véges. Melankóliája bódító, ezért lesz ha egyszer elmúlik emléke oly fájó. Szép időtök emlékét tova fújta már a gyász szele, emléked is halványan él abban akit szeretsz. Hol az idő és sors játéka összefut, akár a sebesen szaladó patak, ott dől el,hogy életed alkony lesz-e vagy virradat. Virradat, mely új reménnyel jár. Újat ébreszt ember öltők óta, ekkor sarjad új élet mely még virágzásra vár. Alkony, mely életünk vége, delelőnk elmúlt emléke akár szálló pillangó suhan tova gyásznak szelén. S mi csak elmerengnünk múltunk, jelenünk, jövőnk rejtekén. Az élet fájó dallam, zsenge hajnala nagy reményekkel kecsegtet. Édes delelője mámornak mézédes nektárjával csepegtet. Ott az alkony, mely talán szép. Szép ha az ember szép életet élt. Ám ez a legfájóbb egyben utolsó versszaka a dalnak, melyben minden mi van s mi volt a mámorító melankólián, egyszer s mindörökre, elhallgat.