A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

27. fejezet

Messzi földön, semmi közepén

Csak egy árva rózsa virít magában

Nyáridőben, télvíz idején

Egyes-egyedül e kerek világban

[ezt nem én írtam]

Déli illatos szél hozta az ősz nyugtató dalát. Csendesen susogott a tarka fák között, fel kavarva egy-egy levél kupacot. Ősszel a Bakacsin felölti a vörös ezernyi színét.  A madarak eleven fütyülnek a fákon, ki tudja miről beszélnek? Ki tudja, miért múlik el mi szép? Ki tudja miért kell hogy a vizet felzavarja holmi kavicsot? Ám a víztükör, egyszer megnyugszik. De mégis, ott marad a kavics a fenéken, mi nem oda való. Az nem a tó része, soha nem is lesz. De a tó nem feledi hogy ki dobta belé a kavicsot.

Ki tudja miért nyugszik le Nap és miért jön fel a Hold? Ki tudja, hogy egyszer miért hullanak a csillagok?

Ki tudja, ki az ki ott, fehér köpenyben bús éneket dalol ilyen szép őszi napon?

[ a dal a fejezet elején meghallgatható]

Messzi földön, semmi közepén

Csak egy árva rózsa virít magában

Nyáridőben, télvíz idején

Egyes-egyedül e kerek világban

Bús magányban nyíló rózsaszál

Párja nélkül mindig egymagában áll

Árva lelkem, mint az a virág

Álmában még odasimul tehozzád

Szomorú szívemnek fáj a szerelem

Elhamvadt a tűz, de én megégtem

Bűvöletet játsztál szívemmel

Ó, én bolond hogy hihettem el?

Szomorú szívemben búsul a világ

Pokol lett az édes Mennyország

Szememen a könnycsepp kicsordul

Rózsaszálra eső cseppje hull-

A női alak hangja vékonyul, keze remeg, amint egy fa törzséhez ér.

Bűvöletet játsztál szívemmel

Ó, én bolond hogy hihettem el?

Szomorú szívemben búsul a világ

Pokol lett az édes Mennyország - a nő lerogy a friss levél szőnyegére, leborul az illatos földre. Csendesen öntözi a földet könnyével, csendesen, magányosan.

Északi hűvös szél sodor egy síró dalt. Vadul cikázik a vörös levelek között, nem is tudja kinek szól.

***

Kop-kop. Semmi válasz. Kop-kop. Nyílik az ispotály ajtaja, ezzel a nyílás bekúszik a hajnali fény. Egy fiú áll az ajtó egyik oldalán, egy nő a másikon.

- A húgod, Míriel már elment? - kérdezi a fiú.

- El - válaszol szűkszavúan a nő.

- Mikor? A határra?

- A nap első fényénél. Oda ment, ahova összetört szíve viszi. A szív melybe te döfted a tőrt, és forgattad meg - a nő közelebb lép - Nem tudod kivel kezdtél játékba. Nem tudod kit szerettél, nem tudod mit tettél - sziszegi egy fának nyomva a fiút a torkánál fogva. Senki nem hallja őket. Északnak szelébe veszik bele a hangjuk.