A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

18. fejezet

Zsálya, és füst szaga lengi

körbe a szobát

Bűntudat, rémálom

telíti otthonát.

Az ispotály egyik szobájában halvány lámpások égtek, ágya tiszta lepedővel terített, polcain az üvegekbe különböző füvek, mind abc sorrendbe rakva. A kis szoba ajtaja halk nyikorgással nyílt, és egy gesztenyebarna hajú tünde lépett be rajta, karjában egy lányt tartva. Mögötte sorra a társaság többi tagja zúgolódott, a szőke nő rögtön a polcokhoz sietett, és mozsarat kapott ki az egyik szekrénykéből.

Maethor könnyűnek érezte az adán testét, mintha egy pihét tartott volna karjai között, akinek aranybarna tincsei a gyenge, nyári akácot idézik. Finoman fektette le az ágyra, akárcsak az, ki attól fél, összetöri a felbecsülhetetlen értékű porcelánt.

Ithil rögtön munkához látott, sorban szedte a szükséges növényeket a mozsarába. Estel mellette asszisztált, és a nő ajkára, a feszült és kétségbeejtő pillanatok ellenére mosoly kúszott. Felütötték fejüket benne a régi emlékek, amikor még Estel tőle vett órákat, és az ő jobbkeze volt.

- Friss torma van a kertben – hadarta, az egyik üveget forgatva a kezében – ide inkább az kéne.

- Egy kisebb gumó elég lesz, ugye? – kérdezte visszafordulva az ajtóból Estel.

A palota vezető gyógyítója szótlanul bólintott, majd a gyolcsok után kezdett kutatni.

Estel lehajtott fejjel sietett végig a folyosón, és észre se vette a csarnokba lépő Barant és Caerilt.

- Hogy van? – érdeklődött aggódva Caeril, szoknyája szélét szorongatva.

Az ember hirtelen fordult vissza, és pillanatok alatt rendezte vonásait.

- Eszméletlen – mondta – nem reagál a külső ingerekre sem, Ithil most készíti a főzetet.

Azzal meg se várva a két látogató válaszát, már be is zárta maga mögött az ajtót, tudta, nem tud sokáig nyugalmat erőltetni magára.

A palota szinte kiürült, pár őrtől és szolgálótól eltekintve az udvar lakói mind az ünnepségen mulatoztak, a falak visszhangot vertek. Hamar elérte a konyhakertet, és nem törődve ruhájával, egyből az ágyásba térdelt. Kapkodva, remegő kezekkel szedte ki a tormát. Felnézett az égre, és elsuttogott egy szitokszót a hullócsillagok láttán.

Leporolta földes ruháját, megmosta a zöldséget és nekiállt lereszelni a felét. Gépies mozdulatokkal dolgozott, de elméje szüntelenül forgott. Nem tudott uralkodni aggodalmán, és egyszerűen ijesztő volt számára a gondolat, hogy valószínűleg semmit se tehetnek a húgáért. Másrészt értetlenül állt a kialakult helyzet előtt, hiszen ő Mírielnek adott gyógyszert, aminek többek közt ezt is meg kellett volna akadályoznia. Nem értette, és akkor, abban a pillanatban nem is érdekelte. Újra és újra végigpörgette magában a lehetséges megoldások listáját.

Semmit sem tehetek, döbbent rá megrökönyödve. Ruhája ujjával megtörölte könnyektől homályos szemeit. S ekkor, egy óvatlan pillanatban majdnem az egyik ujját is elreszelte. Apró vércsepp hullott a friss tormára, és Estelben akkor remény gyúlt.

Amikor visszaért a szobába, a főzet már gőzölgött, csak a zöldség hiányzott belőle. Sajnos minden úgy ment, ahogy gondolta. Ithil nagy nehezen, némi segítséggel megitatta Mírielel a főzetét, és vártak. Ott voltak mind, betöltve a kicsiny szobát, mindazok, akik egy kicsit is szívükön viselték az adán sorsát.