A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

14. fejezet

Ólomfüggöny ez, a lélek

súlya. Ameddig élek

folyvást vállaimat nyomja.

Mint sötéttől gyermek, félek,

hogy a halál fel nem oldja.

- Milyen érzés ismét mosott hajjal járkálni, és párnák közt aludni? – kérdezte mosolyogva Estel, miközben matatott a szakasztott egyforma fiókok egyikében.

- A lehető legjobb – felelt szintén mosolyogva az ágyon ücsörgő húga, aki az abc sorrendbe rakott üvegeket vizsgálgatta. – Sose örültem még ennyire egy fürdőnek.

- Elhiszem – nevetett fel kurtán a gyógyító, majd diadalmasan felemelte kincsvadászata eredményét: egy fémből készült ollót, amelynek vékony éle tompa szögben hajlított volt. Ezt is belemártotta egy barna, erős alkohol szagot árasztó üvegbe, majd a többi fehér gyolcson pihenő eszköz mellé rakta.

Míriel meg se rezzent a különös, akár kínzóeszközöknek is beillő tárgyak láttán. Számára ezek szinte könnyed játékszereknek tűntek ahhoz a horogra hasonlító, tekintélyes méretekkel rendelkező tűhöz képest, amellyel alig egy hete az alkarját összevarrták.

Estel folyamatosan beszélt hozzá, ám ő csak a kígyóként letekeredő kötést nézte, és az alatta csúfolkodó öltések útvesztőjét. Halkan felsóhajtott. Bal keze leginkább egy összestoppolt takaróhoz hasonlított. Szótlanul feküdt le az ágyra, és szánalmas próbálkozást tett rá, hogy kinyújtsa a karját.

- Örülj, hogy egyáltalán megvan, és nem egy csonkot látsz helyette – jegyezte meg Estel, fel se nézve a mozsárból, mivel már testvére lélegzetvételéből is sütött a csalódás.

- Borzalmas – jelentette ki keserűen Míriel. – Hogy fogok kardot fogni, ha az ujjaimat is alig bírom mozgatni?

- Alig bírod mozgatni, mert az izmaidat egy olyan állat állkapcsa cincálta meg, ami könnyű szerrel a fél karodat leszakíthatta volna. Olyan ereket vágott át, hogy csak az elroncsolódott védődnek köszönheted, hogy nem véreztél el ott, helyben. És csak, hogy ne legyen ennyire unalmas az eset, könnyen elvihetet volna a sebláz, a vérfertőzés, amit a warg nyálában tanyázó kórokozóktól kaptál.

Nyugodtan beszélt, és közben apró mozdulatokkal látott neki az öltések kiszedésének. Egyesével csípte el őket, és gondosan mindegyiket a kendőre rakta.

- Ehelyett úgy látom az alkarod még a helyén van, a könyököd porcai csodával határos módon alig sérültek. Az izmaid gyorsan regenerálódnak, az idegek elhanyagolható módon roncsolódtak, és ez esetleg kézremegést okozhat a későbbiekben. A csont nem tört el, csak megrepedt. Észrevehetően nem véreztél el, azonban művészi tehetség kellett ahhoz, hogy a védőt kiszedjük. Ha volt is seblázad vagy vérfertőzésed a szervezedet a legkisebb megerőltetés nélkül leküzdötte, ha – elmondásod szerint – gyalogolni is képes voltál. Kérlek szépen, csekély negyvenkét öltéssel megúsztad azt az akciót, amelybe más belehalt volna.

Mire monológja végére ért, már az utolsó cérnát rázta le a csipeszről.

A fiatal adán keserűen elmosolyodott, piros kezére pillantott, és a mellette fekvő gyolcsra, amin valóban negyvenkét varrat darab hevert.

- Ithil azt mondta, te végig tudtad, hogy élek – törte meg a gyógynövényillatú csendet.

- Persze, hogy tudtam, a húgom vagy.

Hangja egy árnyalattal komorabb lett, smaragd szemeivel szelíden vizslatta Míriel vonásait.

- Ha meghaltál volna, előbb tudtam volna meg, minthogy a holló ideér a határról.