A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

77. fejezet

Sárga csizma dobog, fütty száll.

Borbuggyan partján móló áll.

Ezüst és fekete árnyak,

űzik csak a külvilágnak.

- Ha nincs Frodó úr ellenére, akkor evés után elfuvaroznám a társaságot a révhez - ajánlotta Zsizsik gazda, és leült az asztalfőre. Inkább volt a lakoma estebéd, mintsem vacsora. A három hobbit a dőlőúton haladván botlott bele az öreg tanyájába, és mivel régről ismerték egymást, nem is volt kérdés, hogy betérnek. Sajnos azonban nem ők voltak az egyetlenek, kik az úton jártak, keltek. Az öreg gazdához fura alakok kopogtattak ugyanazon a napon, és valami Zsákos felől érdeklődtek. Kétségkívül baljós előjel, hogy Frodó is épp aznap tévedt be hozzá. Mindezt félretéve azonban a hangulat kifogástalan volt, az asztal roskadozott a finom falatoktól. A korai vacsora után, mind a négyen szekérre ültek, és elindultak a borbuggyani révhez. Sötét, csillagtalan est zárta magába a rozogán döcögő szekeret, és nyelte el a lovak patáinak klappogását. Zsizsik nem gyújtott lámpást, nem akart feltűnést. Csend telepedett rájuk, Samu már bóbiskolt. Ám Frodó éberen, feszülten figyelte a sötétet, attól tartva, hogy követik őket. Ködkígyók kúsztak csíkokként a fák között, ezzel még tovább szűkítve, az amúgy is gyér láthatárt. Nem sokkal a rév előtt találkoztak Trufával, ki póniháton jött eléjük. A mólóhoz érvén Zsizsik gazda búcsút intett, és még Frodó kezébe nyomott egy nagy kosár gombát, ami köztudottan a hobbitok egyik kedvenc csemegéjének számított. Az öreg meggyújtotta a két kocsilámpást, majd lassan őt is elnyelte a ködös éjszaka. Trufa felvezette a póniját a lapos kompra, majd mindannyian felszálltak. A Borbuggyan a maga méltóságteljes csendével hömpölygött mellettük, a túlpart pedig az éj lepedőjébe burkolta magát. Hamar átértek, és nem is kellett sokat sétálniuk Frodó töbörlyuki házáig. Samu, amikor leszálltak a kompról, visszanézett. A révet szegélyező, fehérre meszelt oszlopokra akasztott lámpások fényei jelentéktelen pontokká zsugorodtak. Samu nehéz szívvel vette tudomásul, hogy azok az utolsó fények, mik az otthonára emlékeztetik, s most éppen hátat fordítani készül nekik. Ugyanis négyük közül ő volt az egyetlen, ki még sohasem járt a túlparton.

- Nézze csak Frodó, úr! - mondta belehunyorítva a sötétségbe. Frodóval együtt a társaság valamennyi tagja átnézett a túl oldalra.

- Ez meg mi a csuda? - kérdezte Trufa, amint meglátta a túlparton a víz felé görnyedő, fekete alakot.

- A mi nyomunk keresője - válaszolt egy rövid tétovázás után Frodó. - Kérlek, ne kérdezz semmit. De minél előbb gyerünk innen. - Alighogy kimondta, megfordulni nem volt ideje. A lovastól távol, de még bőven benne a láthatárban, az erdőből egy holdezüsten derengő ló ügetett elő. Hátán ugyan ült valaki, de a hobbitok közül senki sem tudta kivenni a vonásait. A ló hangtalanul ágaskodott fel, és lovasa kezében akár a szikra, úgy pattant ki kardja, mi fehér tűzként csapott fel az éjszakában. A fekete lovas összerezzent, majd felugrott hátasára. Az ezüst ló vágtázva indult meg feléje, s megkezdődött a hajsza, amiből a hobbitok csak egy kis darabot láttak. Hamarosan mindkét lovas eltűnt a fák és a köd láthatatlan fátyla mögött.

- Ne kérdezzek semmit, igaz? - nézett Frodóra Trufa.

- Ne - Frodó hátat fordított a révnek, majd elindult az ösvényen, mi felfelé vitt a partról. Nem kellett sokat sétálniuk, és elérték az otthonos, töbörlyuki házikót, minek kandallójába már javában pattogott a tűz. Fredegár és Pufi, kik régi ismerősnek számítottak, már berendezték a házat, és mindent előkészítettek az utazók fogadására. Fürdőt vettek, majd mindnyájan asztalhoz ültek és elővették azt a nagy kosár gombát, amit Zsizsikné ajándékozott nekik. Már a vacsora közben is ették Frodót a gondolatok, mik egyre csak sürgették a tovább indulást. Na de a barátainak hogy mondja el?