A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

75. fejezet

Arany és ezüst fények

sziporkázva feljövének

bevilágítva a múltat

a zavaros és mísz kutat.

A csillagok, mint apró kristálycseppek fogták oltalmukba a félhold íves udvarát, mely elevenen izzott az égen. Langyos, kora őszi est köszöntött a völgyre, a gyümölcsös fái sötétben bólogattak. Tündék tiszta fényű lámpásai gyúltak sorra, gyöngyfüzérrel koszorúzva a tornácokat. Apró aranypontokként szórták fényüket a szentjánosbogarak, halkan döngicsélve röpültek szerte az éj kupolája alatt. Fa és fű is megtelt fényüktől mesébe illő csillogással, mintha csak aranyszín harmat lepte volna el őket. Az egyik bogár betévedt egy ablakon, keringett a melegfényű szobában, majd megpihent egy könnyű, egészen világos, szürke vásznon. Ám a vászon megmozdult, az anyag légiesen libbent viselője után. A kis bogár egy ruhán talált helyett, de a ruha viselője nem nyughatott. Odakintről csengők hangja repült a szellők nyomán, az esti lakoma kezdetét jelezve. De ő csak hezitált. Hol fel s alá járkált, hol leroskadt ágyára. Tudta, már várják. Készült is, és már ki is lépett volna az ajtón, de keze megrekedt a kilincsen. Szörnyen súlyosnak érezte a rézkilincset, s kezét végtelenül gyengének. Nem bírt kilépni a szobájából. Biztonságosnak hitte? Talán. El akart volna zárkózni minden és mindenki elől? Talán. Mégis, ő maga is jól tudta, ez lehetetlen. A míves faajtón kopogás zaja verte fel a gondolataiból súlyos levegőt. A szürke ruhás összerezzent, mint aki álmából ébredt.

- Naneth, jössz már? - szólt odakintről egy szende hang. A szürke ruhás nem válaszolt. Még egyszer lemerítette vödrét lelkének feneketlen kútjába, s mikor felhúzta magabiztosan kelt fel az ágyáról. Tudta, nem futhat. Ő nem. Itt nem. Most nem. Nem és nem. Soha nem futhat. Végig simított ruhája ráncain, majd kilépet az ajtón. A lányai, az ő édes, kicsi lányai most is mesésen festettek, habár nem is voltak már olyan csöppek. Most így, ahogy végig nézett rajtuk, inkább tűntek finom és bájos ifjú hölgyeknek, mintsem virgonc kislányoknak. Halványan elmosolyodott, majd már indultak is Elrond csarnoka felé.

Kishílyán mindenki megérkezett, kit Völgyzugoly ura várt a lakomára, a csarnok ajtajai hamarosan bezárultak. Odabent lámpások égtek és bősz duruzsolás visszhangzott. A messzi Bakacsinból érkezett utazók is asztalhoz ültek, hiszen miattuk is ejtettek meg ma ilyen nagy estélyt. Elrond is helyett foglalt az asztalfőn, emelvényen álló bársony székén. Bal kéz felől Glrofindel ült melléje, de a jobb oldali, baldachinos szék még üresen állt. Legolas is jókedvűen bele- bele ivott a már felszolgált miruvorba, barátaival beszélgetett. Ekkor a már bezáródni készülő ajtókon három nő sietett be. A duruzsolás alább hagyott, bár teljesen nem szűnt meg. Baran enyhén megbökte oldalát barátjának, ki épp Erestornak ecsetelte az utazásukat.

- Barátom, azt hiszem...

- Mi az Baran, nem várhat? Éppen... - fordult a férfihoz, és elnézett arra, amerre az bökött a fejével. A herceg torkán abban a pillanatban csúszott félre a mézbor, amint megpillantotta a hófehér hajkoronát. Heves köhögését valamelyest elnyelte a zúgó alapzaj, de hogy ettől lett-e vörös a feje, vagy zavarától? Ki tudta volna akkor megmondani.

Végszóra Tinwerín leült székébe Elrond mellé, és lányai is helyet foglaltak. Ezután a féltünde felállt, mire a csarnokban egyszeriben elhalt minden zaj.

- Köszöntök minden kedves vendéget a mai lakomán! Ritka alkalom, hogy északi atyánk fiai ellátogassanak hozzánk. Ezért is öröm jöttötök, Zöldlomb Legolas. - Az említett férfi felállt és biccentett.

- Köszönjük a meleg fogadtatást, Elrond úr. Ám ha érzéseim nem csalnak, érkezésünk komor fellegeket is hozz magával.

- Erről majd a megfelő időben - emelte fel a kezét Imladris ura. - Most az itt lévők szívét gond ne nyomassza. Ti is pihenjétek ki utatok fáradalmait, mert még e völgyet nem éri az árny. - Felemelte teletöltött kupáját, mire a jelenlévők is így tettek.