A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

34.fejezet

Van egy ösvény, mely még járatlan

Van egy döntés, mely váratlan

Van valahol egy végtelen űr

Mely minket vár, minket hogy élhessünk ott időtlenül

- Aludj még - simította végig a fiú arcát.

- Maradj még - suttogta álmosan a tünde és megfogta a mellette ülő kezét.

- Maradok, maradok most és mindörökre. Most aludj vissza, hisz még csak az első napsugár vetült Ardára - betakarta a szőkét, ám kezét nem engedte el. Csupán nézte, ahogy szemhéjai lecsukódnak, légzése egyenletessé válik, majd elalszik. Míriel sóhajtva döntötte fejét a falnak, és cirógatta a meleg kezet. Nem érdekelte mi lesz, csak az érdekelte hogy az akit szeret az boldog legyen. Gondolataiba merülten nézte Legolast, elfolyt mellettük az idő. Hirtelen, a fiú keze megrándult, arcán mosoly suhant át, és motyogott valamit:

- Biztosan ikrek, de akkor mi legyen a nevük? - Mírielt ennek hallatán elfogta a kíváncsiság, és nem tudta megállni, hogy ne nézzen bele kedvese álmába:

Magát és Legolast látta, egy virágokkal telt réten. Boldogok voltak. Egymás mellett feküdtek, beszélgettek.

- Majd ketten döntünk, ha itt az ideje meleth-nín - mondta az álomban lévő önmaga. Aki a való világból érkezik, azt nem látják az álmok szülöttei, így Míriel megkockáztatta azt, hogy közelebb megy. Hallotta a saját maga hangját, amint nevetésre csendül.

- Neh! Ez csikiz! - kuncogja a földön fekvő lány.

- Téged vagy a babát? - kérdez vissza mosolyogva Legolas, és megállítja kezét a dudorodó hason.

- Rúgot egyet - suttogja lágyan az aranyhajú, és párja keze mellé csúsztatja a sajátját. Míriel egészen a földön fekvők elé sétált. Valóban az álombéli énje gyermeket várt. Az egyszerű fehér ruha kiemelte a növekvő hasat.

Milyen szép álom - gondolja Míriel, és már épp távozni készült volna, mikor érezte, hogy Legolas keze ismét megrándul. Görcsösen kezdte szorítani a mellette ülő kezét. Ebben a pillanatban az álom képe is változni kezdet. Az ég beborult, a mező maga lett a kietlen puszta. A fehér ruhás lány kezét egyszeriben vér lepte el.

- Mi ez? - kérdezi kétségbeesetten kedvesétől. Majd hirtelen hasához kap, nyilak zápora zúg el felettük. A következő percekben már a fehér ruha vörössé vált, és nem marad más a lány mellett mint egy üvöltő alak, ki vérben térdel. Míriel hallotta kívülről is a fiú kiáltásait, ekkor tért vissza a valóságba.

- Celeb Ithil, calad gil, glóriel Anor glawr ego uanui ól! Lasta lín Arda hwest, luithila bano n'annún dúr naw, toltha ídh ah bain.* - e halk szavakat duruzsolta nyugtalan kedvese fülébe. A fiu megnyugodni látszott, kézszorítása lazult. Viszont a kék szemek hirtelen pattantak ki, és Legolas hirtelen ült fel az ágyon. Még mindig ridat volt, bár az álomnak vége szakadt. A fiú mellkasa hevesen sülyedt és emlekedett, zavartan nézett körbe, és szó nélkül vonta magához Mírielt.

- Hát jól vagy - simított végig a lány arcán. Bizonyára azt hitte az álomra, hogy valóság.

- Miért ne lennék? - kérdezte az aranyhajú. Muszáj volt úgy tennie mintha nem tudna semmiről.

- Álmot láttam - sütötte le a szemét a szőke - Az elején azt kívántam bár a jövő lenne, de a végére minden elsötétült és... - elharapta a mondat végét, nem bírta fojtatni.