A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

26. fejezet

Egy küldetés, egy cél, egy vég

Mikor volt az, mikor még jó volt minden rég?

Szavai akár a hideg jég szúrása

Vörös a keze szorítása

- Mégis hogyan akarsz rajtuk ütni? - kérdezte suttogva Bernir. Alkonyodott. Már mind a négyen a bokrokból lesték a pók fészket.

- Itt jöttök ti a képbe - fordult társai felé a lány. Levette válláról az úttáskát és kiterítette a tartalmát.

- Ezeket elhelyezitek a tábor pontjain. Lehetőleg a fészkekhez többet. Én is segítek, de amint végeztetek itt találkozunk - magyarázta Míriel. Majd mindenkinek a kezébe nyomott egy egy zsákot. A sajátjából egy keveset kiszórt a fűre, és elé száraz füvet rakott. A többiek elindultak a megbeszéltek alapján. Szerencsésen tértek vissza, és csak Míriel jelére vártak.

A száraz fű a tábor szélén volt, így ott kellet meggyújtani.

- Menjetek minél messzebbre

- Nem hagyunk itt! - ellenkezett Ithil

- Parancsolom hogy térjetek vissza a táborba - utasította a türelmét vesztett lány.

- De... - vetett ellent Ithil, ám Baran maga után húzta. Miután megbizonyosodott róla, hogy barátai tisztes távolságon belül vannak, elindult a száraz fű felé. Letérdelt, és két kővel kezdett szikrákat pattogtatni. Már majdnem felgyulladt a fű, amikor orokok figyelmeztető kiáltása hasított az esti levegőbe.

A szikra felpattant, megnyújtva a füvet. Ám ezzel egy időben nyilak is repültek a lány felé. Míriel futni kezdett, be a sűrűbe. Ám még mielőtt elérte volna a biztonságot nyújtó bokrokat, a zsákokban lévő alkohollal átitatott tűzgomba por, felrobbant. Ezzel magasba repítve a tábort, a pókokat és az orkokat. Mírielt hátba vágta a robbanás ereje, és ájultan, kisebb vérző sebekkel terült el a földön.

***

A saját ágyában ébredt, a függönyök mögött nappali világ derengett. Kinyitotta a szemét. Emlékek sora rohanta meg a gondolatait: a parancs, a pókok, a robbanás.

Felült az ágyon, és kezeibe temette arcát. Nem tudta, hogy Legolas fülébe jutott-e már az eset.

Nyomós indokaim voltak, hogy megtegyem- gondolta. Ezt ő is pontosan tudja.

Úgy döntött felkeresi Estelt, feje még mindig kissé hasogatott. De meglepve tapasztalta, hogy hátában és derekában elenyésző a fájdalom.

Magára terítette köpenyét, és elindult a palota ispotálya felé. Ám a folyosón olyas valaki ütközött, akibe talán jobb lett volna ha nem...

- Épp hozzád indultam - Szólalt meg elsőnek a herceg. - Örömmel látom hogy jól vagy - Hangja más volt, hideg és érzéketlen.

- Köszönöm, valóban jól vagyok.

- Mégis hogy gondoltad? - fordult a lány felé.

- Nyomós okom volt rá!

- Az ok talán nagyobb volt feljebb valód parancsánál?! - közelebb lépet Mírielhez. - Arra nincs mentség ha parancsot szegsz - megragadta a karját és a falnak nyomta - El sem tudod képzelni mit tettél! Nem csak a saját életedet, hanem az embereidét is veszélybe sodortad. Bele gondoltál mi lett volna ha nem sikerül?! - továbbra is az aranyhajú feje mellett tartott a falnak nyomva a lány alkarját.

- Ha azok ott kikelnek, akkor elözönlik az erdőt! Hát nem érted?!

- A parancsom nélkül tetted. Hogy vetted a bátorságot? - Dühös volt, dühös volt mert könnyen meghalhatott volna az akit szeret. Ujjai már szinte körbeérték Míriel csuklóját.