A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

46. fejezet

Lombok dalolnak hűvösen egy tavaszi éjszakán

Dalolják mi történt tavasznak derekán

Rengett a föld s az égbe hasított a villám

Ez történt, akkor Orthancba tavasznak derekán.

Az árnyas fák alatt sok minden történik életük során, s ők hallgatnak. Minden titkot, minden szerelmes, vagy akár ármány szót ők megjegyeznek, de elhallgatnak. Csak némán, de éberen figyelik a talaji történéseket. Ők nem beszélnek, Völgyzugolyban legalábbis nem. Ősöreg fák ezek. Rengeteg titkot őriznek már, rengeteg ígéretnek, tettnek voltak tanúi. Mégis hallgatnak. Hallgatnak, mint a sír hideg őszi éjszakán. A fák azok, kik sose fecsegnek, titkainkat biztonságban őrzik. Ők azok akik mindent figyelemmel kísérnek miközben mi azt hiszük egyedül vagyunk. Egy törött lelkű leány tettit is megőrzik maguknak, mely nem is olyan régen egy rózsás tavaszi alkonyon történt lombjaik alatt. Olyan, akár egy szárnya szegett, törékeny énekes madár. Sírása alig hallhatóan vegyült a levelek susogásával, hangja is akárcsak ő maga elveszett az élet forgatagában. A fák egyetértően bólogattak, értették gondját. Hol jobbra, hol balra hajlottak leveleik a lágy alkonyi szélben. A sírás egy idő után csillapodni kezdett, majd teljesen megszűnt. A törött szárnyú madárka tekintetét az égre emelte, szemeiben még mindig ott csillogtak a bánat gyöngyei. A fák fájó szívvel tekintettek eme szomorú szemekbe, talán életükben nem láttak még ennyi bánatot egy ilyen fiatal szempárban. Ők is elkomorultak, leveleik zizegése elhallgatott. Megérezték a leány fájdalmát, bár segíteni nem tudtak rajta. A fa tövén ülő tekintetével az eget fürkészte volna, ha nem takarták volna el a lombok. Ezt is megérezték az ősöreg fák, meg ám. Szívélyesen kik szétnyitották, kik összébb húzták lombjaikat, hogy a törött lélek láthassa Elbereth csillagait. Úgy tetszett, erre megnyugodott szíve. Már szemében sem csillogott annyi szomorúság mint előtte. Örömmel nézték ezt a fák, nem viselik ha lombjaik alatt bánat lakozik. A törött lelkű még egy ideig nézte a csillagos eget, mintha csak választ vagy akár segítséget várt volna. De nem jött se válasz se segítség. A fák a szívébe láttak, látták a lángoló fényesen ragyogó szívet, mely most mégis bánattal volt teli. A fák beleláttak a lelkébe, melyre a bánat és a szomorúság köde telepedett. Igen fájt nekik egy ilyen fiatal lélek bánata, hiszen hozzájuk képest még ő is fiatalnak számított. Az eget fürkésző lány suttogott valamit, mely beleveszett az éj csendjébe. De a fák hallották a panaszos szavakat, s csak aprót bólintottak. Értették s értik most is eme szavak jelentését, pontosan tudják, ismerik ólom súlyát. Az idő megtanította nekik. Az egy panaszos szót, követte egy bűnbocsánat kérő, majd egy rimánkodó. Ezeket is értették a fák, hogy is ne értették volna? Épp elég ideje léteznek e világon, hogy értsék a létet és minden velejáróját. Épp elég ideje léteznek, hogy egyre súlyosabban nyomja vállukat a lét. Mert minél régebben él valaki a Földön, annál terhesebb lesz számára minden ebben a mulandó világban....

***

Arien évezredek óta hűségesen és kiválóan végzi a munkáját. Ember emlékezett óta Keleten kél fel a nap és Nyugaton merül alá a habos, tejszín felhők tengerébe. Talán csak a valák és egy pár elda emlékszik rá milyen is volt Laurien és Telperion fényében tündökölni. Akárhogy is, a nap fénye csupán töredéke Laureinnek, s a hold ragyogása meg sem közelíti Telperion tündöklését. Ardán most mégis Arien kocsija váltotta le Varda csillagait és a hold szekerét. A késő reggeli nap fényének apró lándzsái makacsul törtek át Tinwerín szobájának sötétítő függönyén, jelezve a békésen szuszogó lánynak az ébredés idejét. Az alvó teremtés hiába fordult a másik oldalára, hiába húzta fejére a pihe paplant, hiába temette fejét a párnájába csak nem hagyták aludni azok a makacs napsugarak. Egy sóhaj keretében fordult a hátára, és nyitotta ki lassan szemeit. Kezeivel elfedett egy ásítást, majd nagyot nyújtózott az ágyon. Szemeivel a plafont fürkészte melyen apró faragások futottak szerte szét. Azon tűnődött, hogy is jutott idáig? Miért is van itt? Miért is létezik egyáltalán? Nem jutott el a válaszig, mert talán az nem is létezett. Feladta az elmefuttatást, erőt vett magán és kikelt az ágyból. Mezítláb az ablakához lépdelt, és egy mozdulattal elhúzta a padlizsán lila nehéz bársony függönyöket. A fény hirtelen áradt be a szobába, betöltve azt melengető üzenetével. A lány arcára is vetült belőlük szép számmal, de mégsem tudta felmelegíteni. Oda kint már javában folyt az élet. Ablaka az egyik belső udvarra nézett melyen épp Glorfindel oktatta Arwent az íj használatára. A távolban Lindír sietett tova kezében egy pergamennel ami lelkesen lengedezett mögötte. Az egyik fa alatt tündelányok szedték a májusi cseresznyét fehér kötényükbe és fűzfa kosarakba vidám énekeket dalolva. Az egyik lányka épp egy szép szemet szakajtott mire a fa vékony ága megrezdült és egy fekete rigó pár szállt fel közüle. A rigók a riedelem ellenére dalolva röppentek tova az egyik túlsó ágra és kezdték lecsipegetni az éppen érő félben lévő somot. Már javában folyt a tavasz egész Középföldén.