A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

84. fejezet

Gond elszáll, szív könnyű lesz, jő  arany napfény

Friss a fű, selymes, Lothlórien rejtekén.

Álomból ébredés lesz, szól a búcsú dal

Ám titok lappang, s sok vizet felzavar.

Csillagfényes félhomály ereszkedett Lothlórien erdejére, s hamarosan alászállt az éjszaka is. A Szövetség pihent a mallorn fák árnyán, abban a kényelmes hajlékban, mit a tündék rögtönöztek nekik. Hetek óta először aludtak pihentető álmot, s maguk sem tudták, hogy hány nap és hold fordult meg azóta az égen, hogy ők Caras Galadhon városába érkeztek. Együtt vacsoráztak most is, és végre szavak jöttek a nyelvükre, gondolatok elméjükbe. Fülüket távoli hangfoszlányok ütötték meg, selymesek, ám mélabúsak. Énekeltek Lothlórien quendjei szép, tünde nyelven, ám gyásznak dala volt ez.

- Mit énekelnek, Legolas? - kérdezte Frodó a hercegtől, ki a hangok irányába nézett.

- Gandalfot siratják - felelt halkan és míszen. - többet nem mondhatok. Félek, ha lefordítanám szavak helyet könnyeket fakasztana.

- Mi is megsirattuk a magunk módján, még ha az nem is zengett ilyen szépen - mondta Aragorn. - Sose feledjük.

- Nem kéne így lennie, nem kéne gyászról énekelni - csóválta a fejét Trufa. - Hanem a csodálatos tűzijátékokról, mert azok Gandalfhoz méltók. - Samu elszomorodott, és csendesen Aragornhoz fordult.

- Szerinted is... Szerinted is még élhetne? - A Vándor felsóhajtott, letette kezéből vacsoráját, és jól megfontolta a választ.

- A jövőt van, hogy még a legbölcsebbek sem látják előre, Samu.

- Szerintem pedig igen - szólt közbe Pippin, pöfékelve. - Ebben Boromirnak adok igazat.

- Mond meg az őszintét Aragorn, hiszen úgy emlékszem, te a barátodnak nevezted Tinwerín Úrnőt - mondta Frodó. Ekkor minden tekintet Elesszára szegeződött, ki valóban régóta jó kapcsolatot ápolt Berenilel.

- Te tényleg ismered? - vonta fel kérdőn a szemöldökét Legolas. - Mégis honnan?

- Én is találkoztam vele egyszer, - szólalt meg Boromir, mielőtt a másik válaszolhatott volna. - amikor Osgiliathot megostromolták. A roham előtt egy nappal belovagolt a kapuinkon, és figyelmeztetett a veszélyre. Becsülöm, mert segített népemnek, de nem igen szívlelem.

- Ifjabb koromban láttam először, Imladrisban, sokat tanultam tőle. Két évvel ezelőtt Gollamra vadásztunk együtt, ám ő a Bakacsin erdőbe már nem jött velünk - emlékezett vissza Aragorn.

- Igen, erre emlékszem - bólintott Legolas.

- Amikor még a Megyében utaztunk, megóvott minket a Kilencektől. Ám most a legutóbbi... - szólt Frodó.

- Ne feledd, hobbitom, az az oszlop évtizedeken keresztül állt - dörmögte Gimli, a móriai esetre célozva, majd meggyújtotta pipáját. - Jobb, ha nem húzunk vele ujjat.

- Szerintem erről ne is szóljunk többet, úgy a legjobb - vetett véget a beszélgetésnek Aragorn. - Én mondom nektek, nincs félni valója tőle annak, kinek szíve tiszta s ő maga becsületes - ürítette ki serlegét a férfi, majd befejezte vacsoráját. Innentől csendben ültek egy darabig, mindenki elmerengett magában a hallottakon, ám egyikük sem tudta pontosan hova rakni rejtélyes megmentőjük alakját. Azután újra beszélgetni kezdtek, és ismét Gandalfra terelődött a szó. A hobbitok felidézték a csodás tűzijátékokat, míg Aragorn a kalandos útjairól mesélt. Telt az este, befejezték az evést, és úgy hallották, hogy az ének halkulni kezd. Nem telt belé sok, míg nem csendült fel többé, elhallgatott. Felderengtek a csillagfényű lámpások, halványan és szelíden, s a Szövetség lefekvéshez készülődött. Boromir már az oldalára fekve horkolt, és a hobbitok is a takarók alá bújtak, amikor a szökőkút felé vivő ösvényen megpillantottak egy nőt közeledni. Egyenesen feléjük tartott, szolgálólányai kíséretében. Hollófekete hajkoránjában niphrendil tündökölt, s aranyövvel fogatott ruhája könnyed volt.