A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

62. fejezet

  

Hideg fellegek között, déli vidéken barangolva

Három nap ide, vagy oda

mit sem ér. Párbajra hívja szívem immár a kötélleség tudat s akarat

Három nap ide, vagy oda, hamarosan jő a pirkadat.

Először csak egy hullott, majd szélcsend következett. Köd ült a hegyek csúcsaira és sötét felhők vonták el a fényt. A szélcsend nem tartott sokáig, hamarosan vadul kezdett fújni, tépve fát és bokrot. Most már nem csak egy esőcsepp hullt, s nem is követte szélcsend. A pár után egy tucat jött mik kopogva a cserjék levelin áztatni kezdték a földet. Az eső eleredt, hevesen ömlött alá az ég megnyílt csatornáiból. Villámok cikáztak át a sötét felhőkön fényességbe vonva azokat pár pillanatig. Hamarosan dörrent az ég, melybe belerengett a föld. A fűszálak egymás után hajtottak fejet, szinte hullámzott a puszta mikor széllökések ostromolták. Fák koronái csonkultak, tépázódtak a vad zivatarban. Tinwerínék széllel szembe lovagoltak, mégsem álltak meg. A vala úrnő arcáról patakokban csorgott az eső, bőrig ázott. Lova sem volt különb, Arnir sörénye tincsekbe összeállva lógott marján. Ám szívós volt és erős, bírta a vágtát. Már jó ideje zuhogott, a pusztaságon tócsákban állt meg a víz. A fehér ló lábán sárfoltok sötétletek, lovasa is kapott a felcsapó vízből. Útjukat villámok világították, Alcarain ebben a hideg, pillanatnyi fényben pillantotta meg Lórien erdejét. Már közel öt napja volt, hogy elváltak Aragorntól. Épp ideje volt, hogy fárasztó útjuk végett érjen. A hatalmas mallorn leveleken kopogva hulltak alá az esőcseppek, szabálytalan muzsikát dalolva. Az ösvények is átáztak, szinte sártengerré váltak, így Arnir könnyű lába is nyomott hagyott rajtuk. Mint mindig Tinwerínék most is találkoztak a határőrzőkkel, ám azok gond nélkül engedték át őket az erdő mélyére. Ahogy egyre sűrűsödött a rengeteg, úgy kissé szárazabb lett a környezet is. Ló és lovasa számára is megkönnyebbülés volt látni az egyre gyakoribb flatteket, majd pedig a tündevilág szívét. A városba befelé vezető út során több tünde is rá-rá köszönt, hiszen szinte egész Lórien ismerte őt. Útja egyből az istállóhoz vezetett első dolga volt száraz szalmát hordani lova alá, és elszállásolnia. Ezután ő is flatje felé indult, ahol nem kis öröm fogadta két nevelt lány részéről. Velük találta Gaerielt, aki éppen a konyhából pördült ki egy tálca frissen sült crammal az ölében.

- Tinwerín néni! - ugrott egyből az érkező ölébe Helya.

- Hiányoztál - bújt hozzá kisebb testvére is.

- Ti is nekem kis csöppségek - ölelte magához mindkét lányt és egy-egy csókot adott a fejük tetejére.

- Isten hozott! - köszönt Gaeriel is. - De hogy hogy ilyen korán? Azt hittük két hétig is távol leszel.

- Változtak a dolgok - mondta halkabban Tinwerín. - Nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rájuk amíg távol voltam.

- Semmiség! Tudod, hogy szívesen teszem. De öltözz át hamar, még csak most gyógyultál fel, nem hiányzik még egy betegség - tette le a süteményeket a kis fából készült asztalra, ami a szoba szélén állt.

- Akkor én megyek is - fordult a két kislányhoz. - Legyetek jók, drágáim! - mosolygott rájuk, majd homlokon csókolta őket és az ajtó felé indult.

- Mennyire esik - kuporodott az ablakhoz Helya, amin egymást kergették az esőcseppek. - Te is jól megáztál - fordult hátra a valóban bőrig ázott valához, ki éppen a köpenyét terítette a székre.

- Zord az idő, de ugye ti nem voltatok kint?

- Nem, Gaeriel nénivel sütöttünk süteményt - mesélte csillogó szemekkel Elya, és az asztalon álló tálra nézett.