A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

33. fejezet

"Az ösvény íme ketté ágazik, döntés az enyém

De ki lesz az ki majd kárhoz, ki lesz az ki majd térden csúszik elém?

Bánat, kín, és szenvedés jár az egyiken

Öröm, szép, boldogság jár másikon, de ki tudja melyiken?

Régi, új ismerős-e vagy idegen?

Döntésem mi legyen?"

Míriel dermedten állt az apró kavicsos úton. Dermedve fájdalomtól, dühtől, kétségbeeséstől. Megdermedve mindattól, amit tudott, de sosem mert kimondani.

- Hát vége van - suttogta ma elé. Vége van egy álomnak. Vége van egy látomásnak. Vége van jónak, szépnek. Vége van múltnak és jelenek.

- Még csak most kezdődik - lépett ki a fák közül Estel.

- Előre láttad, igaz? - meredt a vele szembe állóra a lány.

- Meglehet Úrnőm. A jövő folyama zavaros, van,hogy kitér a medréből, és másképp fojtatja útját

- Úrnőm...milyen cinikus szó...Minek vagyok Úrnője Estel? Bánatnak? Csalódásnak? Nem marad más utánam csak keserűség - elfordította arcát a sápadt napsugarak elől, és sarkon fordult.

- Úrnője vagy mindannak, ami boldogságot hozz, Úrnője vagy mindannak amit a Nagy Muzsikában daloltak. Ez is része a dalnak, fájdalmas egy sor

- És mi jön ezután? Mi a következő sora a dalnak? Halál, és elmúlás? Vagy tán egy összetört szív darabjainak szólama? - keserűség öntötte el a hangját. Arcán végig gördült az első könnycsepp.

- Az összetört szívet van, hogy egybeforrasztja az idő Tinwerín. A halál helyén új élet sarjad, az elmúlást felváltja lét

- Az idő...makacs játék. Van, hogy túl sokáig várat az újra, és túl hamar hozza el a véget.- szólt hátra a válla fölött remegő hangon. Arcát könnyek szántották, szívét bánatnak foga mardosta.

Hogy fogom elmondani? Miként fogok a szemébe nézni? Erre nincs kegyes út...

Gondolkodási időre volt szüksége, egyedül. Sietősen szelte át a folyosókat. Öles léptekkel vette a lépcsőket, és szélként suhant a fák között. De így is olyasvalakibe botlott,akibe a legkevésbé akart.

- Bocsánat - hadarta, és egy lépéssel kikerülte a tündét.

- Tán baj van? Régóta kereslek, mi lelt? - kapott a mellette elsuhanó kéz után a fiú. Míriel nyelt egyet, jól ismerte a hangot. Feszülten fordult meg, és igyekezett kifejezéstelenné tenni arcát.

- É-én is téged kerestelek - hazudta.

- Mi történt, apám miért hivatott? - kérdezte a szőke. Látta hogy csillog a lány szeme, csillogott nem is oly rég elhullatott könnyektől.

- Csupán sétáltunk a belső kertben. Északról és a történtekről kérdezett. Biztosított róla, hogy továbbra is én irányítom a határőrséget - A szemébe hazudott annak akit szeret. A kegyes hazugság, lehet hogy több fájdalmat sző majd mint az igazság...

- És kettőnkről? - Legolas, persze hogy aggódott. Miért is ne tette volna? Félt attól, hogy apja szavára elveszíti azt ki neki a legkedvesebb.

- N-nem esett szó. Tán kellett volna? Azt hiszem, valamiféle ünnepet is emlegetett - próbálta terelni a szót az aranyhajú.

- A Birodalom ünnepe. De minek kapcsán? - Tán el akarja küldeni? - vetődött fel a gondolat a fiú fejében.