A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

4. fejezet

Olvad a jég, lassan új nap kél

Ám hűvös estéje hajnalt ér.

Lágyul a szív a sötét völgyben,

Hol a múlt hangja szól, időtlen.

- Nem vagy valami bőbeszédű - jegyezte meg Míriel, mivel már jó ideje ügettek lépésben csendbe burkolózva. Idő közben alászállt az este, az erdő előttük sápadtan derengett a halvány hold fényében.

- Még mindig dühös vagy... - sóhajtott lemondóan a lány, hiszen a herceg még válaszra se méltatta.

- Neked nem kéne itt lenned - mondta Legolas színtelen hangon. - Én voltam az ostoba, hogy bíztam benned.

- Mellébeszélsz - csóválta a fejét az aranyhajú. - Nem azzal van a bajod, hogy itt vagyok, hanem azzal, hogy egyáltalán létezem. Elárulnád, miért vagy rám mérges? - Míriel már megelégelte azt, hogy ittléte óta folyamatosan igyekszik kedves és barátságos lenni, s ezek fejébe sértő és lenéző szavakat kap.

- Nem tudnál csendben maradni? - vetette hátra a válla felett a fiú. - Csupán addig, amíg egymás társaságát „élvezzük" - az utolsó szót különös cinizmussal ejtette ki.

- Ebből elég! - makacsolta meg magát a lány, majd leugrott a ló hátáról. Az ugrás mindennek volt mondható, csak kecsesnek nem, azonban Míriel talpra érkezett. Alighogy földet ért, leporolta nadrágját, majd egy szó nélkül elindult visszafelé a csapáson.

- Mégis mit csinálsz?! - hitetlenkedett Legolas, megállítva Berengurt.

- Nem akarom tovább hallgatni az arrogáns szavaidat, már megbocsáss! - kiáltott vissza az ember, immár valahonnan a cserjék takarásából. Legolas a kezébe temette arcát, majd egy mély sóhajtás után a lány nyomába eredt.

- Ülj vissza mögém! - nyújtotta kezét Míriel felé, amikor beérte. - Nem kószálhatsz egyedül.

- Tudok vigyázni magamra, köszönöm szépen - ráncolta a szemöldökét az aranyhajú. - Menj csak a titkos völgyedbe kocsmázni. - Kikerülve a lovast, tovább sétált.

- Állj már meg! - szállt le a fiú is a lóról, és az adán után ment. Szembe állva vele megállította, majd nyugodt hangon folytatta.

- A palota ide s tova egy mérföld, nem mehetsz gyalogszerrel, egyedül.

- Miért érdekel ez téged? - kérdezte cinikusan a lány. - Siess te is a dolgodra. - Legolas elhúzta a száját, majd mormogva, egész halkan így szólt.

- Sajnálom.

- Tessék? - szaladt fel Míriel szemöldöke.

- Sajnálom, hogyha megbántottalak - ismételte lesütött szemekkel a tünde. - Valóban nem te vagy az oka apám döntésének.

- Megbocsájtok - bólintott a lány egy féloldalas, bíztató mosoly keretében. - Ha valóban nem akarod megmutatni azt a helyet, nem kell.

- Ha már idáig eljöttünk, nem fordulunk vissza. - Visszamentek Berengurhoz, és lépésben folytatták útjukat az erdő északi szegélye felé. Rövid ideig ismét némán ügettek, előttük pára szállt alá, árnytáncot járva zizegtek a falevelek a fejük felett.

- Mond, a király mindig ilyen rideg? - kérdezte Míriel, ismét megtörve a csendet.

- Általában.