A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

3. fejezet

Gyorsan múló hetek, őszülő fák

Kísérik az új élet hajnalát

Ködös szavak, titkos esti tettek

Mind szemtelen a holdra nevettek.

- Annyira örülök, hogy felépültél! - zárta karjába nővérét Míriel. Hosszú hetek óta nem is látták egymást, mindkettejüket más-más irányba szólította a kötelesség. Így örömteli volt a viszontlátás órája. A fiatalabbik lány vacsorát vitt testvérének, épp sikerült elcsípnie. Estelnek is megvolt a maga dolga, mint kezdő gyógyító. Számos leckét kellett vennie, és minden nap betegágy mellett segédkezett.

- No, és te? Hogy érzed magad? - simított végig húga illatos haján a nő. - Fáradtnak tűnsz - utalt a karikás szemekre.

- Nem mondom, hogy kipihent vagyok - mosolyodott el féloldalasan az aranyhajú, majd kényelembe helyezte magát a gyógyfüves szobában lévő székek egyikén. - Azonban nincs okom panaszra. - Estel elrakta az aznap szedett levendulát, majd szembeülve testvérével nekilátott a vacsorának.

- Úgy hallom, naphosszat bújod a törvénykönyveket - jegyezte meg két falat között a nagyobbik.

- Pletykás egy tünde népség ez! - nevetett fel Míriel. - Majdnem egész nap - helyesbített. - Ugyanúgy szolgálok, mint te. A konyhán segítek be, jóformán mindenbe, amibe tudok, vagy amivel megbíznak.

- Mi a fene! - lepődött meg a zöldszemű. - Még a végén megtanulsz főzni - viccelődött.

- Haha - horkant fel a húga. - Álmodik a nyomor - kuncogta.

- Szegény anyánk mennyit bajlódott veled... - emlékezett vissza Estel, és jókedve elillant. Testvére arcáról is leszaladt a mosoly, szemét lesütötte. Nyomasztó csend ült közéjük, múlttól és gyásztól terhes. Csupán a kanál halk csengése hallatszott, amint az edény oldalának koccan.

- Estel - szólt komolyan Mírel. - Azt hiszem, ez téged illett. - Levette nyakából a fehér köves ezüstláncot, és odatolta nővére elé. - Anya adta nekem, mielőtt még... - hangja elcsuklott, szemében megcsillantak a könnyek. - elhagyott volna minket. - A nagyobbik lány rövid ideig csak nézte a finom, mégis elegáns ékszert, melynek apró köve úgy tűnt, halványan dereng a szoba félhomályában. Elmerengett múlton, jelenen, jövőn, majd egy mozdulattal visszatolta húga elé.

- Nem, a tiéd - mondta. - Nem véletlen, hogy te kaptad meg.

- Félreértesz - állt fel az aranyhajú, és az asztalon heverő láncra mutatott. - Csak azért van nálam, mert én voltam ott. Te vagy az idősebb, egyértelmű hát, hogy a te jussod.

- Húgocskám - tette le kezéből a kanalat az idősebb, majd elvette a láncot és felállt. - Neked jobban áll - mondta halványan mosolyogva, majd testvére nyakába akasztotta az ékszert.

- Ugyan már! Ne légy gyerekes... - csóválta fejét Míriel. - Téged ill... - S már le is vette volna, ha nővére meg nem fogja a kezét.

- Tartsd meg - jelentette ki határozottan, és mélyen húga szemébe nézett. - Fényeskedjék a legsötétebb órában, amikor minden más fény kialszik.

- Köszönöm - suttogta az aranyhajú meghatódva, majd nővére nyakába borult.

Hetek teltek el, és az erdő egyre inkább őszbe fordult. A fák levetették az üde, zöld lombruhát, s helyükbe tarka köpenyt húztak. Dércsípte csipke piroslott a bokrok ágain, ropogott az avar a tündék csizmája alatt. Legolas már sokadjára intett búcsút a könyvtár ablakának, és tűnt el a bükkfák árnyán. Míriel pedig a lekülönbözőbb indokokat találta ki, ha Saelon éppen akkor nyitott be, amikor a hercegnek hűlt helye volt.