A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

42. fejezet

Folyó folyik s fa őszül,  egy-két hónap hipp-hopp elrepül.

Természet kivirít a hó olvad, rügy pattan de szívem űrje túl nagy.

Nagyobb mint amennyit elbírok, más lettem mégis önmagam vagyok.

Vagyok az ki elment s visszatért, vagyok az ki küzdött mindenért

Ha tört ha szakadt, de...nincs már más csak alkonyat.

Míriel komótosan nyitotta ki szempilláit, végig nyújtózott az ágyon. Kidörzsölte szeméből az éber álmot, a kellemes cseresznye fák képét. Oldalára fordult és álmosan pislogott. Semmi kedve nem volt visszatérni a valóságba, a kellemes fák alól. Résnyire nyitott szeme a komódján heverő kis könyvére tévedt. A naplója volt, melybe már régóta nem írt. Az éjjel hozta el a Bakacsinból, nem is érette miért. Hiszen emlékekkel teli volt, s azoknak a súlya nagyobb volt mit amilyet elbírt volna. Kezébe vette még egyszer utoljára a kis könyvet, úgy gondolta itt is épp ideje lezárnia életének korszakának ezt az ajtaját is. És soha többé be nem lépni rajta. A kelő nap fényénél lefirkantotta az utolsó sorokat, és a bőr kötéses kis-könyv lezáródott örökre. A komód legalsó fiókjába tette, és soha többet nem nézett felé. Legalábbis ő úgy akarta...

Hátát párnájának támasztotta, behunyta szemét és mélye sóhajtott. Hófehér hajából egy-egy tincs előre bukott. Tenyerébe temette arcát, fejében lepergett előtte az élete. S a végén...A végén gondolataiban is rázárta az ajtót és kulcsát messzire hajította.

Miután elrendezte magát a kertekbe indult, Galadrielt kereste. De Lórien Úrnője helyett egészen másba botlott...

- Mí...Tinwerín lenne egy perced? - állította meg Haldír a lányt.

- Persze - válaszolt. - Mit szeretnél?

- Beszélgetni. Nagyon sok dolog van, ami csupán most nyert értelmet... - a tünde a lányt a Lórien könyvtárába és levéltárába vezette, tekercseket terített el.

- Ismerős? - kérdezte rábökve az egyikre. Melyen ugyanazok a sorok voltak, mint amiket a Legolasnak írt levélbe bemásolt.

- Mit akarsz ezzel? - kérdezte kissé ingerülten Míriel, és összehajtotta a tekercset.

- Tudni akarom az igazat, amit ezek a papírok csupán félve suttognak. Te vagy az akiről írnak? A remény és a fény? Te vagy az a tinwerín aki lezuhant az égről az Utolsó Csata után Északon? Te vagy Manwe és Varda lánya?

- Fontos ez most? Származásom mit változtat a dolgokon, Haldír? Ami téged érint, azon semmit. - válaszolt higgadtan a elrakta a tekercseket.

- De ami Legolast érinti? Azon változtat? - a fiú rátapintott a lényegre.

- A múlton már nem lehet változtatni, ezt egy nolda tudhatná a legjobban. A te származásod változtat-e valamin? - bezárta a könyvtár ajtaját.

- Míriel, hát nem érted?! Ez súlyosabb dolgok minden múltbéli tettnél!

- Haldír, jól figyelj. Erről senkinek nem szólhatsz. Galadriel Úrnő varázslata Lórien erdején olyan akár Melian öve Doriath körül: nem lépheti át gonosz. De ha te kilépsz, akkor gondolataidat kiszolgáltatod az ellenségnek. És Szauron még nem tud feltűnésemről, szeretném ha ez így is maradna. Soha többé nem hagyhatod el Lothlórien erdeit, míg a gonosz árnya vetül Ardára. - Ettől fogva Haldír Lórien parancsnoka soha nem lépte át az Aranyerdő határát. Nem mint Tinwrín...Mennybolt alatt futott útja, megállás nélkül szelte át Középföldét. Hol Mordor határaira merészkedett, hol a tenger felé vitte útja, hol pedig Dol Goldur tüzeit figyelte s igyekezett eloltani azokat. Nem egyszer megfordult Rohan és Gondor határán is, segítette Aragornt a vándorlásai során. Sok időt töltött együtt a Vándorral oktatva őt a vadon rejtelmeire. Fejében az időmúlásával kezdtek halványulni emlékei Legolasról és a Bakacsinban töltött esztendőkről. Mégis ott lebegett felette múltja felhője melyet sosem tudott elhagyni...