A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

37.fejezet

Tűz és víz, árny és fény

Búcsú, bánatos érző lény

Barlang sötétje, elnyel, futnék előle

Futnék, de sorsom béklyója lehúz, nem szabadulok tőle

Üvölteném a szerelmes szavakat, de számat beköti a végzet

Futnék hozzád, kérném ne menj! De lásd, ennyi az élet...

Laurelin fénye kialszik, Teleprion halványul

Szürke lesz az éji égbolt, csillogása elmúl

~~~

Minden mi elkezdődik, egyszer vége lesz. Minden mi végződik, egyszer új kezdetet vesz. Minden mi ragyog, homályba borul. Minden mi szép volt most elhalványul. Feledés hullik rá, akár a szitáló köd. Lepel teríti s testet ölt. Egy szikra ott lent a sötétben, egy szikra mi eltemetve szunnyadt régen. Szikrából tűz lesz, felkavarja a viharos szél. S a tűz pusztít, hozzád is elér. Álom világ melyet képzelünk, álom mely megédesíti a reggelünk. Álmunk színes és örömmel teli. De a valóság zord, és bánat sűrű homálya fedi. Az íze kesernyés, de lám jön a mézédes felejtés...Mert egyszer mind változunk, akár meleg kéz alatt az agyag. Mert egyszer mind választunk, s az út elviszi a lábunk. Kegyetlenség ez, a Sors törvénye. Mikor nem mi döntünk, hagyjuk, hogy elragadjon a szürkeség örvénye. S abból nem szabadulunk míg világ a világ. Mert köt a végzett béklyója, lerázni kizárt. Súlya lehúz, kényszerít míg be nem hódolunk. Ők mondják Ne törj meg! De Sors az a hely, ahol mi igazán kóborolunk. Nincs kiút, nincs szabadság. Súlya lehúz, s elveszítjük a remény utolsó sugarát...

Arnir patáinak kopogását visszaverték az üres falak. Úgy tetszett, mintha újabb kövek zuhannának alá a mélybe. A páros egyszerre dermedt kővé. A fáklya lángja erőtlenül lejtett egy utolsó táncot, majd kialudt...

- Tolo él calad! - Míriel összeszorította tenyerét - Tolo Im, tolo él gíl calad! No calad dűr fela!* - apró fénypontok gyúltak, majd a lány kezét átvilágította a fehér fény. Szétnyitotta tenyerét, és az apró fénylő gömb a fejük fölé szállt. Fény töltötte be Mória hatalmas csarnokát. Úgy látszott, mintha fényes csillag ragyogna a boltíven. Hideg fény volt, de az utazóknak mégis megnyugtató.

Míriel hátranézett a válla felett. A bejáratott és Khazad-dúm hidját maguk mögött hagyták, mégis fény derengett abból az irányból. Remegés rázta meg a földet. Ütemes remegés volt. Dumm-bumm-dumm.

- Mi ez?... - hűlt el Míriel a nyeregben.Nem tudunk kimenni. Nem tudunk kimenni. Elfoglalták a Hidat és a Második Csarnokot. Ott esett el Frár és Lóni és Náli.- Hallotta a fejében a törpök hangját. Ám ez most nem a méltóságteljesen zengett, hanem kétségbeesetten. - A tó Őre elragadta Óint. nem tudunk kijutni. Eljött a vég! Dobok, dobok a mélyben!- Arnir éles nyerítése szakította félbe a dübörgő léptek dallamát, a fehér ló megugrott, és vágtában vágott át a csarnokon.

Mória folyosói hosszúra nyúlnak, de csak egy jó út van mely kivisz a felszínre. Dumm-bumm-dumm. A dallam egyre erősödött, és most már fegyvercsörgés is kísérte.

Léptek ezrei dübörögtek a vándorok mögött. Mória orkjait felébresztették. Pókszerű lények másztak a falakon, ott üldözze Mírielt és hátasát. Nyilak süvítettek el az utazók feje felett, és fúródtak előttük a talajba. Mások kivont fegyverrel a kezükben rohantak utánuk. Mírielék folyosóról folyosóra fordultak remélve, hogy így lerázhatják üldözőiket. De nem fogytak, egyre többen jöttek. A bánya üres tárnái sokszorosan adták vissza az üldözők zörejét, így senki sem tudta hányan vannak pontosan. Nem volt messze a Keleti Kapu. Arnir ügyesen szedte a lépcsőket, ugrotta át a több láb mély hasadékot. Mírielt időről időre megcsapta a törp tárna dohos, állott levegője. Már látta maga előtt a Kapuhoz vezető folyosót, de ekkor Arnir kénytelen volt megtorpanni. Körbevették a menekülőket. A férgek saját ocsmány nyelvükön beszéltek. Újabb húr pendült, újabb kardok rántódtak ki hüvelyükből. A kör egyre szorosabbra zárult. Míriel kardja után kapott, kész volt megütközni több mint ötezer orkkal, és barlangi trollal.