A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

13. fejezet

Most fehér fantomok szelik át az időt

Kísértenek minket, a múltat, a jövőt.

Szellemek! Fehérek, álmok, szentek, árnyak!

Közelednek. Ne fuss, úgyis megtalálnak.

Egy pej ló nagyokat prüszkölve suhant a fák alatt. Patái felcsapták a sáros pocsolyákat, marja barna foltokkal volt ékes, ahogy lovasa lábszára is. Mögötte legalább ilyen sietősen még egy ló, fényesszőrű, fekete. A hajnali erdő, szürkületbe burkolt csendjét felzavarták, előttük madarak röppentek fel riadtan a harmatos, útszéli cserjésből. A lovasok hajszolták hátasaikat, nem kímélték se őket, se magukat. Még fent járt a hold, amikor elindultak a palotából, s már nem volt sok híja, hogy elérjék úticéljukat.

Végigdübörögtek a tiszta, köves utcákon, mik kígyóként tekeregve szelték át a kicsiny falut. Hevesen fékezték le lovaikat egy épület előtt, melynek homlokzatát borostyán és vadszőlő futotta be. Üvegablakai nyitva voltak, azokon áradt ki a citromfű intenzív illata.

Ithil gondolkozás nélkül tépte fel az ajtót, és rontott be az ispotályba. Hevességét főleg a bűntudat máglyája táplálta, hiszen nem épp békés módon váltak el Barannal. Bele se mert gondolni, hogy mi van, ha...

- Baran! – kiáltotta. – Hol van a férjem?!

A tágas szoba közepén, a tűzrakó felett lógó vasüstben citromfű főzet gyöngyözött, a falakra szerelt polcokon üvegek, szögekre akasztva bőr zsákok ontották magukból a gyógynövények illatát. Az indás, faragott asztaloknál most nem ült senki, a heves kiáltozásra egy gyógyító sietett elő a szoba végében lógó, méregzöld függöny mögül, ami térelválasztóként szolgált.

- Ithil asszony – hajtotta meg fejét, amint meglátta a nőt. – A függöny mögött vannak...

Ithil meg se várta, hogy a gyógyító befejezze, kikerülte és átviharzott a szőttessel leválasztott helységbe.

- Baran... – suttogta magának, amint végigjártatta szemét az ágyakon. Összesen nyolc tünde feküdt ott, ám sérülése egyiküknek sem volt komolyabb. Akik nem aludtak, s látták berontani, tiszteletteljesen biccentettek felé, néhányan egy halk üdvözlést is megeresztettek. A nő mogyoróbarna szeme végül az utolsó ágyon állapodott meg.

- Baran! – térdepelt le mellé, s megsimította a férfi arcát.

Ithil megkönnyebbülésére nem látta komolyabb sérülés, vagy kötés nyomát, csupán a vékony vonalban felszakadt szemöldökcsont pirosságát. Némán térdepelt az ágy mellett, simogatta, majd homlokon csókolta férjét.

- Ki van száradva a szád, édesem – Hallotta a suttogó, rekedt hangot. Érezte, amint karját megsimítják.

- Szemtelen – mosolyodott el nő, tekintete lágy volt, teli aggodalommal – az én szemtelen tündém – ismét megcirógatta a nemes arcélt, majd megcsókolta a férfit.

- Többször fogok ilyenbe keveredni – motyogta Baran, és felesége füle mögé tűrte a kósza, szőke tincsét. Meg sem fésülködött, lepődött meg, amikor ujja egy gubancba ütközött.

- Ne viccelődj ezzel – komorult el Ithil hangja. – Valakiknek nincs alkalmuk többször ilyenbe keveredni.

Baran felült az ágyban, kérdőn pillantott feleségére, aki némán a függöny előtt a gyógyítóval társalgó Estelre bökött.