A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

45. fejezet

Kék víz tükre, zord és törékeny

Lelkem  nyugalma táncol penge élen

Múltam szele kísérte vallomás,

egy makacs hang sugallja: báb vagyok semmi más.

Mindenki más útra lép, s más úton jár. Mindenkit útja végén más-más ezernyi, színes végkifejlet vár. Ezért is érdekes ez az élet, ez a nagy utazás soha nem lehet tudni mi lesz a vége, édeskés vagy szomorkás. Az út hosszú és sokszor kegyetlen, soha nem tudhatjuk mik várnak a legutolsó kis szegletben. Ez az út, csupa rejtelem és talány. de mint tudjuk válasz nélkül sosincs feladvány. Az elénkbe kerülő akadályoknak is van nyitja, csak csupán még a kulcsuknak nem tudjuk mi a titka. Ezernyi lépést teszünk, míg végre haladunk ezernyit, de így is van, hogy elbuknunk. De fel kell állnunk, s tanulnunk kell belőle, hiszen vissza nem fordulhatunk, az út nem visz másfelé csak előre.

Tinwerín gondolatai viszont csak egy helyben toporogtak. Nem tudta mennyi időt töltött egyedül a tornácon fel alá sétálgatva, nem tudta mennyi idő telt el a tanács utolsó ülése óta. Gondolatai nem hagyták nyugodni, ráadásul Gandalf is az ő párjára állt, és helyeselte aggodalmát. Szeretett volna abban a hitben lenni, hogy Középfölde asztalán még fennmaradhat a béke látszatának törékeny vázája.

- Elrond - fordult a féltünde felé, ki kérésére sietett oda.

- Mond Úrnőm - emelte rá a tekintetét Imladris ura, jelezve kész figyelmesen hallgatni mondani valóját.

- Szarumán már máskor is állította, hogy az Egy a tengerbe veszett? - tette fel az első kérdést a vala.

- Eddig csupán azt mondta elveszett, azt hogy hova is pontosan a tanács többi tagja is csak most tudta meg - felelte Elrond.

- Te hiszel neki, Rivendel ura? - tért a lényegre Tinwerín.

- Nem zárom ki szavai igazát Úrnőm, minden okunk megvan feltételezni, hogy a Gyűrű a tenger fenekén pihen.

- De feltételezésünk csupán a Fehér Mágus szavain alapszik Elrond! - csapott az asztalra dühösen a lány. Elrond megrezzent látva, hogy a kő asztalon hajszál repedések futottak végig a kecses kéz nyomán.

- Tinwerín Úrnő - szólalt meg hosszas hallgatás után a férfi, tekintetével még mindig az asztalt vizsgálva. - Nem vádolhatjuk meg alaptalanul Fehér Szarumánt. És bizonyítékunk nincs. Hiszen a valák küldték, semmi okunk feltételezni, hogy hazudna nekünk.

- Ti valóban nem vádolhatjátok meg, hiszen egy maia és az öt közül a legerősebb - egyenesedett fel lassan Míriel, és finoman összekulcsolta maga előtt a kezeit. - De én igen - szavai súlyosan hulltak a hallgatás óceánjába, és hatalmas morajjal értek a fenekére. Elrond aggodalmasan ráemelte szemeit, homlokán elmélyültek a ráncok.

- Mégis mi alapján? Akár vala vagy akár nem Tinwerín, alaptalanul te sem vádolhatsz senkit. Mégis mit akarsz tenni?

- Szerzek szavaimnak tanúbizonyságot afelől kétséged ne legyen. Ha Szarumán igazat mondott, akkor nincs mitől tartania - mosolyodott el hidegen Tinwerín, majd megfordult és könnyű léptekkel elhagyta a fényárban úszó tornácot. Szaporán szedve a lépcsőket a völgy vízeséséhez sietett. Brúinen vízesése féktelenül, és egyben gyönyörűen omlott alá a völgyben. Zúgva ömlött a folyóba, melynek kristály tiszta vize tova szaladt a tenger felé. Míriel maga mögött hagyva a szépen faragott kőszobrokat, a serényen tüsténkedő tündéket és belépet a folyópart zavartalan ölelésébe. A vízesés szinte a füle mellett zúdult le éktelen robajjal. Hűs pára lebegett a víztükör felett felfrissítve a levegőt. Tinwerín keresett egy eldugottabb, csendesebb helyet majd leült a folyó partjára. Nem is tudta pontosan hogy is kezdjen hozzá a dologhoz, fogalma sem volt mit is mondjon. Egy ideig csak ült tanakodva a parton, majd figyelmesen körbetekintett, megbizonyosodott róla egyedül van-e. Amikor biztosra vette senki nem követte, újra letelepedett a folyópartra, és a víztükör felé hajolva elkezdett suttogni: