A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

80. fejezet

Ősznek szelei fújnak völgynek peremén,

Múltról hull le a lepel az éj rejtekén.

A játéknak vége, elfogyott az idő,

Ám a nyughatatlan Sors újabb próbát sző.

- Na, Elya van valami? - nézett a kishúgára Helya.

- Semmi olyan, amit eddig ne tudtunk volna - csukott be egy aranyozott szélű könyvet a göndör hajú, majd felállt az asztaltól. - De talán gyorsabban haladnánk, ha nem csak állnál ott, hanem segítenél - mérte végig a könyvespolcot támasztó nővérét, majd visszarakta a helyére a könyvet.

- Próbálok rájönni, hogy mi a hiba - mondta Helya. - Mert itt valami nem hibádzik, Elrohírék is megmondták. Több polcról is hiányoznak könyvek és tekercsek. Ha ők itt lennének, biztosan tudnának valami megoldást találni.

- De nincsenek, drága nővérkém, úgyhogy kicsit hasznosítsd magad - dobott oda a másiknak egy tekercset a kisebbik lány.

- Kezdem úgy érezni, hogy közel járunk, ám mégis az időnket fecséreljük - motyogta Helya, majd leült az asztalhoz, és széthajtotta a tekercset. Eközben Elya ismét egy létrára mászott, hogy elérje a toronymagasságban felsorakozó könyveket. A könyvtárban kevés tünde mozgott, csendes volt a múltnak hallgatásától. Tágas ablakokon szűrődött be az alkonyi fény, s tört meg a roppant oszlopokon és polcokon, mik úgy sorakoztak a teremben, akár a katonák: rendezetten és makulátlanul. Elya gyorsan futtatta a szemét a régi pennával írt sorokon, szinte darálta a lapokat. Már a könyv közepénél járt, és tova is hajtotta volna az oldalt, amikor az elbeszélés végén észrevett valamit.

"... s azután Berenilhez fohászkodott, hogy óvja meg őt a halál szelétől."

Elya összevonta a szemöldökét, a név túlontúl is ismerős volt neki. Ám kintről csengés-bongás szűrődött be, ami az esti lakoma kezdetét jelezte. Különleges este volt a mai, ugyanis a várt követek minden népből megérkeztek, s a Gyűrű birtokosa is Elrond asztalánál vacsorázott.

- Baj van húgocskám? - kérdezte Helya, látva a testvére arcát.

- Igazán semmi - csukta össze hirtelen a könyvét a fiatalabbik, miből jó adag porfelhő szállt fel. - Csak elgondolkodtam.

- Megértelek - helyeselt halvány mosollyal Helya. - De most gyere, majd a vacsora után folytatjuk.

- Addigra talán Elldan is visszaér - bólintott Elya, majd visszamászva a létrára gondosan becsúsztatta a könyvet az egyik leghátsó sarkába a polcnak. Nem akarta, hogy a nővére elolvassa, mert hitte, hogy az csak tovább erősítené gyanakvását anyjuk irányába. Így, hogy nem találtak semmi említésre méltót, remélte, hogy feladja a kutatást. Hiányoztak neki a békés éveik, és tudta, hogy amikor elmennek Imladrisból, már az életük sosem lesz olyan, mint amilyen azelőtt volt. Szerette az édesanyjukat, mindennél jobban, és nem is érezte igazán helyesnek ezt a kutakodást. Viszont kezdte azt érezni, hogy átejti a nővérét, Elldant és Elrohírt is. Sóhajtva zárta be maguk mögött a könyvtár ajtaját, és nehéz szívvel indult el Elrond csarnoka felé. Az ajtó előtt várta őket az anyjuk, és szelíden nyújtotta feléjük a kezét. Elya valahogy most másképp látta Tinwerínt, egy újfajta érzés kerítette hatalmába. Pedig ugyanaz a nő állt ott, egészen mélykék ruhában, kit már oly régóta ismert. Ez az érzés az egész estéjét végigkísérte, és jóformán másra sem bírt gondolni. Komótosan futtatta végig a tekintetét az egybegyűlteken, közöttük a hobbitokon is. Különösnek találta az aprónépeket, hiszen sosem találkozott hozzájuk még csak hasonlóval sem. Azután szeme a velük szemben álló, két üres székre tévedt, és szíve csak még csüggedtebb lett. Elldanék azt ígérték, hogy ma estére visszaérnek a vadonból, ám az az óra nagyon nehezen akart eljönni. Azonban mikor véget ért a lakoma és amikor a vendégsereg a Tűz Csarnoka felé kezdett vonulni, ők kiváltak a menetből, és visszaindultak a könyvtárba.