A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

19.fejezet

Tavasz vagy nékem, szívemnek

tavasza

Nap vagy te nékem lelkemnek

vígasza

A Celduin karéjain bucskát vetettek a felkelő nap hidegfényű sugarai. Tiszta ég volt, élénk bíbor, akár egy hamvasbőrű leány arca, mit megcsípett a dér. A hajnal sóhaja végigtáncolt a hullámzó alföldön, valóban, hűvös szél kapott a sinda herceg szőke hajába.

Ősz, gondolta és mélyet szippantott a friss levegőből. Így van ez, az édes nyár haldokló őszbe, majd egészen halott télbe fordul. De aztán! Aztán fiatal tavasz jön, üdén, zsongva az élettől.

Hátrafordult lován, és lopva, futólag az adán lányra nézett, aki épp akkor ügetett előre, Caeril mellé. Jókedvében van, állapította meg a fiú, amikor meghallotta az ikonikus, kislányos kacajt. Míriel észrevette, ránézett a nevető, mélykék szemeivel. A tünde belül, mélyen magában elmosolyodott. Titkon örült annak, hogy hallhatja a kislányos kacajt. Biccentett felé, ő viszonozta. S a menet, a rövid pihenő után máris továbbindult.

Tavasz, nézett ismét előre, és ő is felzárkózott Thelion mellé, aki bosszúsan a folyó alacsony vízszintjét ecsetelte neki. Bizony, hamarosan ismét tavasz lesz.

A tündék menete közel három hete hagyta el a Bakacsin erdő árnyas fáit, azóta rótták jól megszokott útvonalon Rhovanion földjét. Öt év egy halhatatlan szemében mit se ér, oly könnyű öt esztendő súlya, akár a hattyútollé. Ötszázé, ezeré, akár ötezeré... Minden évszázad, mit a mulandó világban kell tölteni felér egy darabka ólommal. Márpedig a világ mulandó, az Idő árja nem kíméli, pusztítja és építi; folyamatosan változik. Ez talán, a tündék számára ekkor mutatkozott meg leginkább. Mert öt évvel ezelőtt volt olyan tanya, amely mellett, ha elmentek, dolgos, egyszerű emberek néztek vissza rájuk a kerítés felett. Ennek a tanyának most már csak a dőlő gerendái, omlott falai derengtek fakón. Öt éve vagy tíz éve, a híd, amely átívelt a Sebes folyón büszkén hajolva, erős kőből építve, mostanra köveit moha és csalán eszi, kő korlátja hiányos. Talán azok hordták el, kik a tanyában laktak...

Három hét, ám mindannyian tudták, alig kell pár nap, és elérik céljukat. Ismerték már a vidék arcait, mint váltakozik mellettük. Először még, az első héten testvéri tájon mentek, amelyet annyiszor becéztek, forrásainak, szikláinak még ők adtak nevet. Az első héten látták a Hosszú-tó partját, és Suhatag városának tornyait a hátuk mögött. A második héten a táj mellettük lankás lett, alföldek rónaságaira érkeztek, amely egykoron nyüzsgött az élettől. Ekkor gázoltak át a Celduin sekélyesén, s általában a vidék ilyenkor kezdte levetni nyári pártáját, hogy helyébe az ősz rőtvörös fátylát öltse. Most is így történt, a menet most is elhaladt a kis falvak mellett, pihent a nyírfásban, zötykölődött a földutakon. A harmadik hét elején általában eltávolodtak hű kísérőjüktől, a Sebes folyótól, s fordultak élesen délnek, Dorwinion napsütötte földje felé. Mire pedig a harmadik hét végén alkonyára szállt a nap, mert akkora már jócskán megnyúltak az éjszakák, és megrövidültek a nappalok, a tündék arcát a Rhún felől érkező szél csapta meg, ami csalhatatlanul annak a jele volt, hamarosan átlépik Dorwinion határait.

A nap mélyarany sugarai rubintba és skarlátba öltöztették az eget, olyan volt, mintha lángolna a láthatár. Madarak húztak el a foszlányos ég előtt, feketén vesztek bele az alkonyatba. Az ősz lehelete már érezhető volt, Dorwinon lankái felől hűvös este borzolta a fák koronáit. Legolas is begombolta ezüstszálas kabátját, és gondolatban egészen a madarak után repült. A hosszú fű közt, mintha egy nyulat látott volna szaladni. Képtelenség, hisz a fű nagy részét lekaszálták a környező falvak lakói. Akác, mintha akác illatát érezné.