A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

54. fejezet

Tűz emészti a pusztát, hegyekben fúj a szél

Erdőben dal hangzik, sötéten jő a tél

Hűvös a tavasz, halvány már a pirkadat

Az idő oly közel, mikor a fény ostromolja az árnyakat.

Sok víz lefolyt az Anduinon, míg mi a Harmadkor 2995. évéhez érkeztünk. Középföldén az élet ment tovább, s volt ki született, volt ki a porba hullt. 2968-ban Arda egy eldugott szögében, melyet az ott élők Megyeként emlegetnek megszületett Zsákos Frodó, s még nem is sejtette milyen sors vár rá az élet nagy útján. Suhatag felvirágzott, és immár 2977-ben Bard fia Balin lett a királya. Aragorn és Arwen szerelme kiállni látszott és látszik még most is az idők és a halandóság próbáját, Tinwerín áldásával kettőezer- kilencszáznyolcvanban a Cerin Amroth dombján eljegyezték egymást. Ám a sötétségben továbbra is ott mozgolódott Gollam, ki szövetséget kötött a Banyapókkal. Az elkövetkezendő években Rohan új királyt köszönthetett Thengel fiát, Théodent. Az ifjú Éol fi bölcsen kormányozta Lovasvéget, és csarnokaiba nem köszöntött bánat. Uralkodása idején többször kérte a Hajnalhozó tanácsát, így Rohant egy ideig még elkerülte Mordor növekvő árnya. A Fehér Város kettőezer- kilencszáznyolcvannégyben új helytartót kapott II. Denethor személyében, ki két igen daliás ifjúval büszkélkedhetett. Alcarain is eme év tavaszán lépte át álruha nélkül Minas Tirith kapuját, hivatott volt köszönteni Gondor új helytartóját. Úgy beszélik látogatásakor Osgiliathra is fényesség köszöntött, és a Fehér Városra szebb nap virradt. Denethor mégis gyanakodva szemlélte azt, ki elmondása szerint Nyugatról jött, segítségül Iluvatar Gyermekeinek. Boszorkánynak kiáltotta, és elutasította segítségét. Hisz' az ő fülébe is bőven jutott azokból a mondákból melyek Alcarainról keringtek Ardán. És az sem győzte meg, hogy Lovasvégben tisztelet és jó hír övezte a nőt. Az emberben természeténél fogva lakozik egy ellenszenv a nála hatalmasabb erők iránt, talán ezért nem is kedvelte meg se a mágusokat se Arda Őrét. Tinwerín, mikor a helytartói trón előtt állt nem hajolt meg, de még fejet se hajtott. S miután az elutasító szavakat kapta, így szólt:

"- Én jobb kezet nyújtottam Ecthelion fia Denethor, mégis te ellökted magadtól és városodtól egyaránt. A Sötét Úr bal kezét fogja nyújtani, de az szörnyűbben söpri majd el városodat mint legsötétebb álmaidban gondolnád." - Levegő is megfagyott a teremben, szó is elállt. Csupán Tinwerín elvonuló léptei vertek könnyű zajt, és szavai még sokáig visszhangoztak a csarnokban. Miután átlépte a kapukat az eddig déli verőfény elé visszatértek a szürke fellegek, és Osgiliathba visszakúszott a bút és nyomasztó álmot hozó keleti szél. A vala úrnő mégsem tervezte sorsukra hagyni az embereket, egyé kellet kovácsolnia erőiket mielőtt még leszáll a sötét. Ő maga is tudta, hogy az idő vasmarka egyre jobban szorongatja Középföldét. Az ősz és a tél egyre aggasztóbb lett, és még a tavasz, a nyár is volt, hogy hideg szeleket és vészterhes napokat hozott. Arda szegleteiben egyre jobban ott mocorgott a sötét és az árny keze, mely minél inkább feléjük nyújtózott. Az erdők, a mezők, a folyók és a hegyek is egy egyre erősebb homályról suttogtak. És Tinwerín minden ténykedése, cselekedete ellenére ez a suttogás erősödött. Egyre többször járt a Megye határán és megkérte Aragornt, hogy kószáival tartsák szemmel a határait. Érezte, hogy ezekben a hobbitokban lakozik az a hatalmas erő mely elhozhatja Középfölde új hajnalát. Ő maga pedig igyekezett egész Ardát és a rajta folyó eseményeket figyelemmel kísérni, és ha kell megelőzni a bajt. Szövetségeseket keresett és azon munkálkodott, hogy újra egyesítse az emberek nemzetségét. Kettőezer- kilencszázötvenöt nyarán, mikor már az ősz szelei lengték át a völgyeket, és mikor már a levelek bíbor színekbe öltöztek ellátogatott a Fangornba. Álmaiban sokszor járt már az erdőben és ezek egyre inkább azt tanácsolták neki, személyesen is keresse fel a rengeteget. Átkelve az Anduinon egy hűvös rózsapíron megpillantotta maga előtt a Fangorn hatalmas fáit. Az erdő mögött ott sötétlettek a Köd hegység irdatlan csúcsai, melyek sejtelmesen a hajnali fellegekbe burkolóztak. Tinwerín a Limjódot követve belépett az ősi erdőbe, melynek fái között épp hogy át derengett a hajnali fény. Az emberek tartottak ettől az erdőtől, így egy lélek sem tévedt erre. A lombok közül elszórtan hallatszott madárdal az egész erdő a pirkadat csendjébe burkolózott. Arnir patái alatt az avar halkan zörrent, léptei beleolvadtak az erdő halk muzsikájába. Ősi volt ez a rengeteg, talán ezért is rettegtek tőle a halandók. Még Yavanna keze munkáját őrizte, lakoztak benne olyan lények kik még látták Arda tavaszát. Tinwerín halk dúdolásba, majd quenya nyelvű énekbe kezdett, melyet még Kementáritól tanult. Az erdő legbelsőbb zugában, hol lassan már a hegyek gyökerei nyújtóztak, megállt. Leszállva lováról, sétálva folytatta a dalt ami édesen visszhangozva szaladt tova az erdőségben. Egyszeriben lassított egy ősöreg bükkös előtt, melynek koronája úgy tetszett, az égig ér. Szemét ráemelte, majd mintha csak neki intézte volna szavait hozzá fordult, és úgy énekelt tovább. A fa egy pár sor után megrázta ágait, és dörmögött egyet.