A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

51. fejezet

Szelek fújnak keletről,

az árnyék nyúlik már messziről.

Egy pillanatra törik az álarc,  hűvös köde elszáll

Regék zengenek majd, félsz övezi merre jár.

A fénylő hold sápadtan tekintett le a Nimrodel partjára, sugari ezüsttel hintették a víz gyöngyöző karéjait. Későre járt már, az éj néma, bársony csendbe burkolta az Aranyerdő fáit. Gyönyörű tavaszi éjszaka volt, de Tinwerín mégis dühösen meredt a holdfényben fürdő hegyekre.

- Megéri utána menni? - fordult hátra csapatához a vala.

- Nem hiszem, az is lehet, hogy csapda - válaszolta a fellegeket kémlelve a csapat nyomolvasója, Mallor. - Amíg nem merészkedik újra a mi határaink közelébe, ne legyen rá gondunk.

- Bosszantó, hogy mindig kicsúszik a kezeim közül. Remélem Aragorn nagyobb sikerrel jár - Tinwerín még egyszer elnézett abba az irányba, amerre Gollam inalt, majd a nyolc tündéhez fordult:

- Visszatérünk a városba, hívjátok vissza a többieket is - adta ki az utasítást, mire szinte azonnal tünde kürtszó hasította át az éji levegőt. Rendezetten, lépésben indultak vissza Lórien szívébe. A hajnal első sugarával lépték át a kapuját, most már teljes létszámban. Tinwerín amint lerakta fegyvereit, és megreggelizett egyből Gaerielhez indult. Volt egy kis lelkiismeret furdalása a történtek miatt, hiszen részben miatta sérült meg. Áthaladt a mívesen kifaragott hidakon, melyek több mallorn fát és fletet is összekötöttek, majd egy pár csigalépcső múlva elérte célját. Egy halk kopogás után benyitott, mire a bent ülőkben hirtelen megrekedt a szó és a nevetés.

- Megzavartam valamit? - nézett végig a döbbent arcokon.

- Nem, dehogy! Csak... - jött zavarba Gaeriel.

- Csak azt meséltem, amikor beleestél a Nimrodelbe... - bökte ki Haldír.

- És ezek szerint közel egy év távlatából is ilyen vicces... - húzta a száját Tinwerín, és nekidőlt az ajtó félfának.

- És mi a helyzet Gollammal? - állt fel a karosszékből Haldír.

- A Ködhegységbe szökött... Oda nem mentünk utána. De már majdnem elkaptam! - mérgelődött halkan Míriel. - No, de látom nektek viszonylag jobban telt az este. Hogy van a bokád, kedves? - nézett rá Gaerielre.

- Jól...,de kificamodott. A fejem is egészen rendben van, szerencsére nem szédülök - mesélte mosolyogva a teler lány.

- Öröm hallani, akkor semmi komoly. De így is részben az én hibám... - kezdett bele Tinwerín. - Elnézést kérek, akár nagyobb bajod is eshetett volna.

- Ne beszélj zöldségeket! Talán te kérted a köveket, hogy essenek rám?

- Hát ami azt illeti... igazából ő... - köhintett közbe Haldír, mire vala barátnéja ezt egy alapos vállba veréssel jutalmazta.

- Ha nem segítesz, lehet már csak a csontjaink hevernének valahol egy barlang mélyén. Az ugrásba meg én is belegyeztem, tehát az én felelősségem volt. Igazán semmi gond, sőt jóformán köszönömmel tartozom neked. És a bácsikám is így gondolja, mielőbb látni szeretne.

- Oh, milyen igaz Celeborn keresett - jegyezte meg Haldír.

- Neked Celeborn a nagybátyád?! - szaladt fel Míriel szemöldöke. - Ezt miért nem mondtad előbb?

- Elfelejtettem... - vont vállat Gaeriel. - Szerintem nem annyira lényeges...

- Már hogyisne lenne lényeges! ÉdesEru... Kész szerencse, hogy ennyivel megúsztad. Így is ki tudja mit kapok a bácsikádtól... - aggodalmaskodott a vala. Akárhogy is egy volt az ainuk közül, de Celeborn és Galadriel otthonában élt, így tisztelettel és köszönettel tartozott nekik.