A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

48. fejezet

Alkony jön, régi szerelmes dal

Fehér galamb száll hajnali fuvallattal

Kő roppan és szikla gördül

Vándor bukkan a hegyek közül

- ÉdesEru... - hajtogatta még mindig Elrond, nagyokat pislogva.
- Elhiheted ez nem az aminek látszik! - emelte fel a kezét Tinwerín. - Semmi ok az aggodalomra.
- De...te... tényleg...Eru segíts! - kapott a fejéhez a féltünde, és megtámaszkodott a közeli oszlopban.
- Elrond nyugalom! Csak egy kis összetűzésbe kerültem léhűtő emberekkel, ennyi az egész - kezdte el magyarázni Tinwerín. Elrond visszanyerte eredeti színét, és újult figyelemmel hallgatta a lányt.
- Szóval...akkor még Szarumán mindig él? - tette fel a kérdést halkan a féltünde.
- Azt nem mondtam.
- Eru irgalmazz! - ráncolta kétségbeesetten a homlokát a férfi. - Te tényleg komolyan beszéltél...
- Azt hitted viccelek? - szaladt fel Míriel szemöldöke.
- Nem...vagyis...reméltem.
- Elrond, jól figyelj! - váltott komorabb hangnemre a vala. - Senki fia nem taposhat bele a becsületembe. És ha mégis megteszi, az komoly következményeket von maga után.
- És ezek szerint a Fehér Mágus eléggé beletaposott...
- Oh igen, bele. Én pedig őt Orthanc padlójába - bólintott egy fagyos mosoly kíséretében a lány.
- Mennyire vagy biztos benne, hogy ennek nem lesz következménye? - kérdezte Elrond leülve székébe.
- Semennyire - vont vállat könnyedén Míriel. - A nyulat ki kell ugrasztani a bokorból. És ez volt az első lövés.
- Ezzel kivívtad Szaruon figyelmét, amire a legkevésbé lett volna szükséged! Ezzel nem csak magadra fordítottad a tekintetét, hanem ránk is! - fakadt ki Elrond.
- Szauron azt sem tudja ki vagyok. Nem tudja honnan jöttem, ahogy azt sem mi célom volt eltenni a szolgáját lábalól. Még ha látott is, nem tud hova tenni. Meg van zavarodva, és lehet zavarában fog tenni egy elhamarkodott lépést ami nekünk hasznunkra válhat. Megértem aggodalmadat Féltünde Elrond, de alaptalan. - Tinwerín kisétált az erkély szélére, és lenézett a késői napfényben fürdő völgyre.
- A palantírral mi lett?
- Otthagytam. Semmi értelme nem lett volna magammal hoznom. Sebezhetőek lennénk általa. Épp elég, hogy a gyenge kezű embereknél is van egy... - Bár szája az elmúlt napok történéseit mesélte, gondolatai teljesen másfelé jártak. Aggasztotta az a Deil nevű tünde nő. Ha a Bakacsinerdőből jött, semmi nem zárja ki, hogy kísérete is van. Az is lehet, hogy ő kísért valakit...Valakit.
- És mi történt veled? Apád tudod jól, hogy mennyire félt...
- Semmi Elrond. Szarumán sikerült, hogy is mondjam...viszonylag tisztábban elintéznem - ízlelgette a szavakat a vala. - De amikor Vasudvardba végezetem, úgy döntöttem felkeresem Aragornt Bríben, ezért rátértem a Füves útra. És pár napra rá megtámadott egy csapat útonálló...És az egyiket pont úgy sikerült torkon szúrnom, hogy az ütőerét találtam... - emlékezett vissza savanyúan a lány. - Kár a kabátért...
- Mégis miért kerested Aragornt?
- A tájékozottsága miatt. A játszma elkezdődött Elrond, és az ellenség megtette lépéseit. Nekünk is lépnünk kell, mégpedig gyorsan. És én nem szeretek ismeretlen mezőre lépni, így be akarom biztosítani magam. - szeme sarkából ránézett a székben ülőre, és úgy folytatta:
- No meg... ahhoz, hogy a lehető legjobb lépéseket tegyem, le kell ütnöm bábukat...
- Nem hiszed, hogy túl veszélyes? Könnyen megégetheted magad a fene nagy merészségedben Tinwerín - figyelmeztette Elrond. A vala már egész alakosan felé fordult. Bár ruháját vér és por lepte mindannak ellenére, hogy haja viszonylag rendezetlen volt, mégis uralkodóan gyönyörűnek hatott. A cseresznye piros száját kissé gúnyos mosolyra húzta, majd acélos hangján megszólalt:
- Engem soha többé tűz meg nem éget, mert én magam leszek a tűzvész. - Elfordult az alkonyi fénytől, és kecses léptekkel elhagyta a tornácot. Lelépdelt a faragott kő lépcsőkön, elhaladva a tünde szobrok mellett, egyenesen a szobája felé. Az első dolga volt, hogy ledobálta koszos ruháit, megtöltötte a kádat meleg vízzel és jóformán a feje búbjáig belemerült. Az elmúlt napok után kimondhatatlanul jól esett neki a kiadós fürdő. Pár percig csak lehunyta a szemét, és igyekezett elengedni a gondokat. De nehezen tudta, mivel azok a részét képezték. Kiszállt a kádból, és felöltve egy egyszerű fehér ruhát kilépet a szobájába. Éppen haját fésülte, amikor kopogtattak az ajtaján. Letette kezéből a kefét, és oda tipegve az ajtóhoz kinyitotta:
- No most nem csúszol ki a kezem közül - mosolygott az ajtóban Arwen, kezében a kötszerekkel.
- El is felejtettem, gyere csak be - tárta szélesebbre az ajtót az ébenhajú előtt, aki belibbent a szobába.
- Gyere ide, és mutasd a karod - parancsolt rá finoman Imladris Úrnője barátnéjára.
- Igenis Úrnőm - pukedlizett kuncogva Míriel és leülve az ágyára oda nyújtotta a sérült kezét.
- Már megint mibe keveredtél? - ült mellé Arwen, és elkezdett kibontani egy igazán kellemes illatú kenőcsöt.
- Mi az, hogy már megint?! - hitetlenkedett szem forgatva a fehér hajú.
- A legutóbb egy az alkarvédődbe fúródott nyilall tértél vissza az egyik utadról! Hogy csak egy példát említsek... De ha szeretnéd sorolhatom - ajánlotta fel Arwen.
- Semmi szükség rá, köszönöm. Most volt egy kis bökkenő a visszaúton. Bríbe akartam menni, és a Füves úton megtámadtak, ennyi - mondta el tömören a történetet Tinwerín, miközben Undómiel átkötözte a felkarját.
- De mond csak, mi ez a nagy vendégség? Történt valami amíg elvoltam? - kérdezte, Deilre célozva.
- Oh, igen - bólintott Arwen, és egy helyes kis masnit kötött a gézre. - Erestor lánya érkezett a Bakacsin erdőből, tudod már jó ideje nem látták egymást az apjával. Meg amit apám szavaiból kivettem, híreket és levelet is hozott Thranduiltól.
- Miféle híreket? És jött vele más is? - kezdett el hirtelen kérdezősködni Míriel, maga sem tudta miért.
- Talán vársz egy levelet? - nézett fel rá meglepetten Arwen. - Vagy esetleg valakit? - tette hozzá szélesen mosolyogva.
- Egyik sem - szegte le a fejét a vala, leplezve zavarát.
- Akkor meg?
- Csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész.
- Ahogy én tudom, egyedül érkezett. A levelekben fogalmam sincs mi áll, de amit fél fülel meghallottam az is csupa olyan dolog amihez nem igazán értek. De szerintem kérdezd apámat, ő bizonyosan szívesen válaszol.
- Nem akarok kutakodónak tűnni... - húzta a száját Míriel, és csavargatni kezdte a haját.
- Vagy csak nem akarsz úgy tűnni mint aki érdekel - vetette fel Arwen, még mindig mosolyogva. Összetekerte a maradék kötszert, és a kis tégelyre is rárakta a fedőt.
- De egyáltalán nem érdekel!
- Ismerlek, és ez a nézés az érdekel valami de nem merem megmondani nézés - Felpattant az ágyról, és letette az asztalra a holmikat. Majd egy párnát az ölébe kapva visszakuporodott az ágyra, és kék szemét kíváncsian Tinwerínre függesztette.
- Bökd ki szépen! - kérte mézes mázas hangon.
- Arwen ne csináld! - szólt rá kuncogva Tinwerín.
- Naaaaa - húzta a szót a tünde lány.
- Jó, igen érdekel - adta be a derekát a vala. - De kizárólag taktikai szempontból.
- Aham. Persze!
- Most nem hiszel nekem? - dőlt le az ágyra Míriel is.
- Én, áhhh... - forgatta a szemét játékosan az ébenhajú.
- Agyadra ment a szerelem.
- Az lehet, de neked meg a magány - Ez a mondat szíven ütötte Tinwerínt. Száját vékony vonallá préselte, és erősen behunyta szemeit.
- A magány melyet csak magamnak köszönhetek. A magány mely megkeseríti a mindennapjaim. A magány mely most már az életem része. A magány, amit csak remélni tudok, hogy ő nem szenved el - szinte harsogtak a fejében a gondolatok. Összeszorította fogait, és visszanyerte könnyeit.
- Hé, baj van? - hajolt felé Arwen. - Nem akartalak megbántani, ne haragudj - mondta aggódó hangon.
- Nincs semmi baj - erőltetett mosolyt a szájára a fehér hajú. - Csak... - belerekedt a szó. Fogalma sem volt, mit is mondjon.
- Csak? - kérdezett vissza kíváncsian barátnéja.
- Csak elgondolkodtam - fejezte be a nehezen a mondatot.
- Min? - jött egyből Rivendel úrnőjétől az újabb kérdés. Erre Tinwerín összehúzta a szemöldökét. Nem szívesen beszélt múltjáról, ahogy az azzal járó elmúlt érzelmekről sem.
- Azon, hogy vajon mi lesz, ha Arwen Undómiel még egy kérdést fel tesz.
- Bocsánat - görbült le a szája egyből a fiatalnak. - Csak annyira kíváncsi vagyok. Jóformán sosem meséltél arról, hogy honnan jöttél, meg ilyesmik.
- Aki kíváncsi hamar megöregszik Úrnőm - ült fel Tinwerín.
- A humorod és szépséged páratlan kerek e világon. De a titkolózásod a sírba tesz - forgatta a szemét mosolyogva Arwen.
- Majd idővel minden kérdésedre választ kapsz - állt fel az ágyról a vala. - Most menj, apád már biztosan hiányol a Tűz csarnokából - sétált az ajtóhoz finoman lenyomta annak kilincsét.
- Te nem eszel velünk? - kérdezte visszafordulva az ajtóból az ébenhajú.
- Most nem kedves - válaszolt Tinwerín. - Mindent köszönök - Még eleresztett egy mosolyt a távozó felé, majd becsukta mögötte az ajtót. Fejében csak egyetlenegy szó visszhangzott: magány. Valóban magányos lenne? Hiszen vannak barátai, ott van Haldír, Arwen, Aragorn, Gandalf, Argalad és még sorolhatná. De egyvalaki hiányzik a sorból, és ezt ő is pontosan tudta. Lehajtotta fejét, szemét a padlóra szegezte. Összeszorította száját, és behunyta szemeit. Mélyen beszívta a levegőt, majd szaggatottan kifújta.
- A múlt, elmúlt - suttogta maga elé. Elengedte az ajtó kilincsét majd odasétált a szobájában lévő könyvespolchoz. Kivett róla egy barna szegélyes könyvecskét, majd a piros selyemszalagnál kinyitotta. Egy rohani író könyve volt, igazi szerelmes regény. Tinwerín kinyitotta az ablakot, és kiült a belső párkányra. Az alkonyi napsugarak melengették arcát, és ez a kellemes melegség átfutott egész testén. Ott kezdte el olvasni, ahol a minap abba hagyta. Furcsa mód örömét lelte mások boldogságában, még ha azok egy könyv szereplői voltak is. Már egészen a történet végén járt, éppen a fiú megkérte a lány kezét. Zavartalanul olvasgatott, fogalma sem volt róla, hogy valaki épp az ő arcáról próbál olvasni.
- Apám, ki ez a nő? - fordult Deil apjához.
- Elrond Úr rokona, többet én sem tudok - válaszolt Erestor.
- És honnan jött? Mikor? Mi a célja? Egyáltalán mit keress itt? - kérdezősködött tovább a tünde nő. Megállt a fák között, és szemével némán vizslatta az ablakban ülőt.
- Miért érdekel téged ennyire? - vonta fel szemöldökét apja.
- Csak...áh nem érdekes... - Ha valóban ő az akit Saelon említett, úgy haladéktalanul levelet kell küldenem Legolasnak és az apjának.
A vacsora után Deil egyből szobájába sietett, majd levél írásba kezdett. Megírta mindazt amit hallott, és mindazt amit sejtett. Részletesen kitért mindenre, igyekezett összefüggően megalkotni a levelet ami mire végzett közel két lapot tett ki. Viasz pecsétet tett rá, és szándékában állt másnap hajnalban posta galambbal elküldeni. De az a levél soha nem érkezett meg a Bakacsin erdőbe...