A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

36.fejezet

Álom jő a kisírt szemre

Álmot hozz Lórien zöld gyepe

Feledés jő szomorú szívre

Feledést hoz Arien míve

A vékony karika gyűrű hangtalanul hullott a földre. Szívét szorította a bánat vaskeze, úgy érezte mintha gyomorszájon vágták volna. Csupán nézett fénylő szemekkel az egyre távolodó lovas után, nem bírt szólni. Torkán akadtak a szavak. Arcán végig gördült egy könny, de csupán csak egy... Míriel ekkor lépte át a Bakacsin határát. A hercegen hidegrázás futott végig, majd sűrűn pislogva letörölte arcáról a könnyet. Nem érette miért sír ezen a boldog ünnepen. Majd keze a nyakában logó, erőtlenül derengő medálra tévedt. Forgatta a kezében a fénylő követ. Nem értette miért van ez nála, nem értette, hogy kerül távol az ünneplő tömegtől. Tenyerébe fogta, csak nézte, s fénye megvilágította arcát. De nem jelentett neki semmit, nem tudta miért van nála.*

 - Csak hogy itt vagy! - fogta meg hirtelen a vállát Baran. -  Mit állsz itt egyedül?Siess vissza, kezdődik apád köszöntője - sürgette barátját.

 - Hogy őszinte legyek, magam sem tudom - mondta halkan Legolas, és felnézett az égre, majd mintha érezte volna, hogy merre jár kiért szíve egykor dobogott: Lórien felé tekintett.

 - Barátom, ne most kezd a tréfálkozást. Gyere hamar! Nem lenne jó ha lemaradnál!

 - M-megyek - dadogta a herceg, és ruhája alá rejtette a fénylő követ. Vállat vont, és elindult barátja után. Rálépve ezzel a vékony ezüst gyűrűre, beletaposva ezzel a friss tavaszi földbe...

***

Éji puszta nyugalmát dögszagú szárnycsapások zavarták, az éji mezőből kiemelkdett két halott szárnyas gyík. A tetemekből egy-egy fénylő nyíl állt ki, melynek szárán apró indák nyújtóztak. Hattyú tollas vesszők voltak ezek, melyek Valinor fényét idézték. A tetemek egyszeriben porrá lettek mind, s a harmadik éles süvítés kíséretében húzott el a Hold előtt. Csupán kiégett föld jelezte, hogy itt feküdt egy a sötétség iszonyatából. Csupán az a két ezüst nyíl jelezte Tinwerín útját.

Paták dobogása, egy ló forró prüszkölése verte fel Lórien csendjét. Most nem jött senki az érkező elé, most nem kísérte senki magányos útján. Most nem volt ki vissza várná. Legalábbis szerinte nem volt szabad, hogy legyen... Most is bűvölően magasodtak felé az Aranyerdő fái. Most is fényesen sütött a Hold.

Most az érkező sietve érkezett. Most fehér villám cikázott a fák között. Most kinyílt egy ajtó, most hullottak a csillagok...

***

Míriel beért a város szívébe, a szökőkút most is tisztán verte vissza az égbolt fényeit. Ám most a szökőkút előtt egy nő állt.

- Galadriel Úrnő – hajtotta le a fejét a lány.

- Ne hajolj meg – fordult felé az Úrnő – előttem ne. Ne rogy meg a bánat súlya alatt, ne hajolj meg az élet vihara alatt Tinwerín – mosolya szelíd volt, kezével letörölte az aranyhajú arcáról a könnyeket.

- Hát ne hajoljak meg, ha elfogy előttem az út? – rebegte Míriel.

- Az utad csak most tárult fel előtted. Az első lépés mindig nehéz, de az utolsó még nehezebb. De végig kell járnod – kezei közé fogta Míriel kezét. – Mindenkinek végig kell.

- Mond Úrnőm, mit mutatott valójában azon az éjen a tükör?

Erre Galadriel Úrnő csengő hangon nevetett fel, mint mikor a forrás csobog apró kövek között.