A fény árnyéka (Gyűrűk Ura fanfic)

1. fejezet

Hol a kezdett és hol a vég?

Mit ér az élet, és mit ér a vér?

Mi a sors és mi a végzet?

Miért kezdődik, s miért ér véget?

Nyugatról fúj a szél, meglengeti a nyári lombot, tovatáncol a tisztásokon. Béke van, csend és nyugalom. Madár fütyül az ágon, éneke visszhangot ver az erdőben. Tisztán csengőn csordogál a patak, vize akár kristály. De ím, sötét és homály jő! Keletről felleg kúszik, széllel szembe rohan át az égen. Bekebelezi a napot, felemészti a tejszínfelhőket. Vad szél támad, és a patak vizébe vér vegyül. Hideg lesz és szürkeség, halál és rettegés hona immár a vidék. Sikoly hallik, kard villan s íjnak húrja pendül. Mindhiába, idegenek közt visz tovább az út, kit szeretett, az meghalt, vagy eltűnt a tenger árnyain.

Míriel felriadt. Feje hasogatott, ő maga pedig verejtékben úszott. Megint álmot látott, rémségeset és hátborzongatót. Azt hihetné az ember, hogy ennyi év után hozzá lehet szokni a lidércnyomáshoz, milyen naiv gondolat. Felült ágyában, a szoba másik végében nővére békésen szuszogott. Az ablak függönyén át beszűrődött a sápadt telihold fénye, azonban odakint minden a szürkület csendjébe burkolózott.

- Csak egy ostoba álom – suttogta magának, majd megtörölte gyöngyöző homlokát. Visszaaludni nem bírt, felkelt hát, és csendben kiosont. Felöltötte ruháját, hátrakötötte aranybarna tincseit, majd felkapott két vödröt a konyhából, és kilépett az ajtón. Kertjükben a gyümölcsfák roskadoztak a termésüktől, a virágok éppen kibontották szirmaikat. Maga mögött hagyta a kissé már rozoga fakerítést, és dúdolva lesétált a patakmederhez. Elsőként megmosta arcát, hogy végképp elűzze az éj borzalmait, csak utána töltötte meg a vödröket. Elidőzött egy kicsit, figyelte, mint ébred meg körötte az erdő népe. A madarak fürödtek a harmatos fűben, nem sokkal feljebb pedig őzek hajoltak a vízhez, hogy szomjukat oltsák. Valahol a toronymagas fák mögött, messzi keleten, a Vasdombok mögül felbukkantak az első napsugarak. Míriel mélyen beszívta a hűvös, hajnali levegőt.

- Csak egy ostoba álom – jelentette ki mosolyogva, s mélykék szeme ismét csillogott, szinte nevetett. A pirkadat elűzte az éjszakát, akár vadász, most ő az ura a vidéknek. Márpedig eme birodalomban nincs helye búnak s bánatnak, itt öröm lakozik s dal. A lány megkönnyebbülten indult haza, dúdolt ő, s mellette énekelte az erdő is a maga halk, szerény dallamát. Mire visszaért, már mindenki felébredt, a reggeli asztalt terítették. Kalács került terítékre, mézzel, tejszínnel, friss gyümölccsel. Együtt ültek asztalhoz, mely ritkaság volt, hiszen Lainor, Míriel édesapja kereskedőként kereste kenyerét, legtöbbször kora hajnalban útnak indult.

- Estel, remélem nem feledted a mai leckét – nézett nagyobbik lányára Laeriel.

- Dehogyis! – felelt mosolyogva az, majd finoman oldalba bökte húgát.

- Reggeli után karddal vívunk majd – mondta.

- Biztos ez? Hisz apánk itthon van, nem halaszthatnánk el? – motyogta az aranyhajú két falat között.

- Édeslányom, hosszú még a nap – könyökölt az asztalra Lainor. – Majd delelő után, a végeztetek, kilovagolunk, rendben?

- Szavadon foglak! – helyeselt Míriel mosolyogva, majd felpattant az asztaltól, és a vívó felszereléséért indult.

Nyugati szellő járt körtáncot, az ágakon madarak fütyültek. A nap lassan felhágott az égre, szikrázó dárdái áttörtek a fák lombjain, aranypettyekkel szórva az avart. A patak melletti tisztásra is hét ággal sütött, az égen egy fátyolfelhő, annyi se látszott. Már nyár vége felé járt az idő, a szél még meleg volt, az esők üdítők. Kettőezer kilencszáznegyvenkilencet írtuk, a Harmadkorban vette kezdetét történetünk, egy olyan helyen, ahol nemrégiben még a háború szele söpört végig. Ám ezt az eldugott házat, mely már kívül esett az erdő tündék birodalmán, megkímélték a lángok. Néha úgy tetszett, hogy az Idő maga se vetül erre, nemhogy a kósza lélek. Négyen éltek itt, háborítatlanul, ám ez közel sem jelentette azt, hogy nem tudnak a világ dolgairól. Tudtak, többet is, mint amennyit elsőre gondolnátok. Láttak már sok mindent, újat s szépet, régit s öreget, mégis itt vannak. Persze, ha valaki mégis feléjük téved, szívesen fogadják. Az utazó pedig embereket lát majd, kik tárt karokkal várják.