Váratlan változások (BEFEJEZETT)

32.rész

-Ajj, mit akarsz?-nézett fel rám szemforgatva, amin én rögtön felkaptam a vízet.

-Cöhh...Te tényleg bunkó vagy-álltam fel-Tudod lehet, hogy egy csomó barátod lehetne, ha nem taszítanál el mindenkit mellőled. Vannak, akik segíteni akarnak, de te...ahj hagyjuk-ezzel elfordultam, hogy elindulok haza.

-Igazad van-mondta, mire megálltam-Sajnálom-ekkor már meg is fordultam és vártam, hogy engedje, hogy melléüljek-Miért akarsz nekem segíteni? Vagy egyáltalán honnan veszed, hogy segítségre van szükségem?-nézett rám. Miközben kérdezgetett, visszaültem a helyemre.

-Igazából nem tudom. Nem biztos, hogy kell neked a segítség, de ahogy látom barát az igen. És nekem sincsen olyan sok és azok is csak a menő kis barmok, akiket utálok. Szóval ha már mindkettőnknek barátra van szüksége akkor...érted. Talán ezért jöttem ide hozzád vagy nem tudom-mondtam szégyenlősen. Viszont ő viccesnek találta a mondókámat, mert elröhögte magát, amit én fura fejjel néztem.

-Honnan tudtad, hogy itt vagyok?-kérdezte.

-Nem tudtam-vontam vállat-Épp hazafele mentem, mikor megláttalak.

-Ugye nem azért vagy velem, hogy kiadj valami titkot rólam a menőknek vagy hogy megszivass?-ezen kicsit elröhögtem magam, amit mérgesen nézett, szóval inkább abbahagytam.

-Nem azért-néztem szemébe, hogy elhiggye-Már mondtam, hogy utálom őket. Vagyis Mustafa még egész normális.

-Mustafa cöhh...

-Ő is piszkáld téged?-kérdeztem kicsit szomorúan.

-Nem...Ő nem foglalkozik velem...-na ezt most nem értettem.

-És ez miért baj?-kérdeztem tőle.

-Mert ötödikben legjobb haverok voltunk. Akkor még a menők közül senki nem járt ebbe a suliba. Nem így néztem ki, mint most. Mindent elmondhattam neki és nagyon sokat röhögtünk együtt. Tudtam, hogy ő lesz örökre a legjobb barátom. Na jó, ez kicsit buzisan hangzott, de érted-ekkor elkuncogtam magam-Aztán kövi évben megérkeztek a menők. Mustafával nagyon összebarátkoztak, így kezdett hanyagolni engem. Pont akkor, sok minden összejött nekem. Borzalmas dolgok és nem volt mellettem senki. Pedig azt hittem, hogy ő majd mindig ott lesz nekem. De mikor én beszélni kezdtem a problémáimról, akkor azt mondta, hogy "jajj ne nyavalyogj már! Mi vagy te? kislány?"-utánozta a hangját-Majd elment a menőkhöz. Abban az időben nagyon sokat sírtam, pedig soha nem gondoltam, hogy én valaha is sírni fogok. De legalább megerősödtem. Megismerkedtem néhány sráccal, akik megmutatták nekem a cigit, drogot és minden "rossz" dolgot, ami nekem egyáltalán nem volt rossz, sőt sokkal jobban el tudtam mindent felejteni. A stílusom is akkor változott, mire még többen taszítottak el maguktól, mert azt mondták sajnáltatom magam meg stb.-mondta a földet nézve és majdnem elsírtam magam-És még csodálkoznak, hogy utálom őket és nem engedek senkit magamhoz közel. Azt se tudom, miért mondtam el neked mindezt. Te jó ég-erre felállt és el akart sétálni.

-Hé várj!-futottam utána-Annyira sajnálom!-próbáltam szemébe nézni, de nem engedte-Nekem se volt olyan jó sorsom, szóval megértelek. Bár valljuk be, hogy nem panaszkodhatok-ekkor eszembe jutott valami, de féltem kimondani-Öhm figyelj, nem akarsz ma eljönni velem sétálni vagy valamit csinálni? Alig csinálok délután valamit, mert alig vannak barátaim. A menők néha elhívnak magukkal, de nekem elég a suliban hallgatni őket. És amúgy is csak kényszerből hívnak el, mert hát ott állok mellettük.

-Nem tudom...-még mindig nem nézett rám-Lehet. De akkor te is mesélsz magadról, mert utálom, ha valaki egy csomó mindent tud rólam, én meg semmit róla-erre nevetve bólintottam-Jól van-sóhajtott-Akkor négykor ebben a parkban. Ide úgyse jár szinte senki-vont vállat.

-Oké. Viszont, ha nem baj, én most megyek-majd mosolyogva elköszöntem tőle, ahogy ő is tőlem.

Egész úton azon gondolkoztam, hogy majd milyen témákat hozzak fel előtte. Szeretnék a barátja lenni, mert úgy érzem, hogy ő előtte, majd önmagam lehetek, de még ki tudja. Szeretném elnyerni a bizalmát és hogy jól érezze magát velem.