-Haliiii-erre megugrottam, mert úgy megijedtem. A sötétségből hirtelen Michael jött elő, akit most legszívesebben leütöttem volna. Hmm...milyen nőies vagyok.
-Látnod kellett volna az arcod-röhögött rajtam.
-Hahaha-nevettem gúnyosan.
-Dorka?-kérdezték a többiek a kerítésen túl (mivel a kerítést növények borították meg minden szemét, ezért nem láttak engem).
-Jöttök már?-kérdeztem türelmetlenül, mert már haza akartam menni és azon gondolkodni, hogy hogyan adjam vissza a fiúknak ezt a sok szívatást.
-Tőletek jobbra van egy másik kiút-ordított át nekik Michael.
-Te mikor mentél át?-kérdezte Mark.
-Az előbb. De most figyeltek?-türelmetlenkedett már ő is-Szóval menjetek jobbra, és ott a kerítés alatti kis falon van egy lyuk. Szerintem azon járkálnak a macskák be...vagy más szörnyek-nézett rám ijedten, mire vállba boxoltam-Auu...Eltört a vállam-játszotta meg magát.
Néhány perccel később a többiek sikeresen kimásztak azon a valamin keresztül és indulhattunk. Kicsit mérges voltam azért, mert nekem hegyet kellett másznom, nekik meg csak le kellett térdelniük. Viszont annyira azért nem voltam mérges, mert inkább féltem. Hogy mitől? Attól, hogy anyáék mit fognak csinálni velünk. És, hogy egyáltalán igazolják-e majd a "hiányzásunkat". Minél előbb otthon akartam lenni és túl lenni ezen az egészen. Persze olyan szerencsétlenek vagyunk, hogy lekéstük az utolsó villamost és ugye este 8 óra után már nem jön, szóval kereshettünk egy buszt vagy valamit.
-Amilyen szerencsések vagyunk, itt biztos nem lesz busz-mondtam idegesen, de nem hiszem, hogy bárki is figyelt volna rám.
-Hé, mi a baj?-jött hátra hozzám Ben, mert látta, hogy ideges vagyok és már a sírás határán vagyok. Tudom, most biztos azt kérdezitek, hogy miért kapom fel ezen ennyire a vizet, mert hát fiatalok vagyunk, persze, hogy csinálunk egy-két hülyeséget, de...igazából én sem tudom, hogy miért jött rám a sírhatnékom.
-Semmi-mondtam kicsit flegmán. De, ha úgy vesszük megérdemelte, hisz ma hányszor szivattak meg, meg gúnyoltak minket Paulával. Átkarolta egyik kezével a derekam, de én arrébb mentem tőle. Épp mondott volna valamit, mikor Lucas hangjára lettünk figyelmesek.
-Elnézést-szólított le egy 50 körüli férfit-Meg tudná mondani, hogy hol van a közelben egy buszmegálló?-kérdezte kedvesen.
-Persze. Itt van kevesebb, mint 5 percre-mondta, mire belül megforgattam a szememet és kuncogni kezdtem. Ha ilyen közel volt, akkor már biztos, hogy elmentünk mellette, hisz vagy ötször átjártuk a környéket-Ott be kell fordulni balra és onnan pedig csak egyenesen.
Megköszöntük a segítséget (én még istennek is, mert nem hittem, hogy egyáltalán ma hazamegyünk) és megkerestük a buszmegállót, ami tényleg kevesebb, mint 5 percre volt tőlünk. Azért is szerencsések lehetünk, hogy egy ilyen kedves férfival találkoztunk meg, hogy egyáltalán tudta, hogy merre van.
***
Végre otthon vagyunk. Ahogy beléptem az ajtón, rohantam fel a szobámba, ami mindenkinek feltűnt. 5 perc múlva, valaki kopogtatott az ajtómon. Reméltem, hogy Ben lesz az, mert most szükségem van az ölelésére.
-Először is-lépett be anya. De jó, akkor most jöhet a leszidás-Van valami baj Bennel? Összevesztetek? Vagy miért rohantál így fel?
-Nem, nincs semmi baj vele. Megvagyunk-mosolyodtam el a végére.
-Ennek örülök. Viszont most le kell jönnöd-mondta és már ment is ki. Felálltam az ágyamról, majd sóhajtozva lementem utána. Tudtam, hogy mi jön most.
Lent Ben már az egyik bárszéken ült, apa pedig anyával együtt a konyhapultnak volt támaszkodva. Leültem Ben mellé egy másik székre, így én is szembe kerültem anyáékkal. Vártam, hogy elkezdjék sorolni a büntetéseinket meg, hogy mennyi rosszat tettünk, de vagy 10 percig csak a kínos csend volt és ki kellett állnunk a mérges pillantásaikat (ez így értelmes?). Gondoltam, most már ideje megtörni a csendet, mert Ben biztos nem fogja, mivel ő csak a pulton könyökölt és támasztotta a fejét.
-Nagyon sajnáljuk, amit tettünk. Tudjuk, hogy felelőtlenek voltunk és, hogy ezért büntetés jár, de csak azért csináltuk, mert utolsó hét van a suliból-hát ez elég gáz bocsánat kérésre sikerült.
-Nem, nem tudjátok-szólalt meg apa-Nem volt elég a múltkori eset. Akkor még elnézők voltunk. Nem akartuk, hogy találkozzatok az árvaházas barátaitokkal, de aztán mégis visszavontuk ezt-még folytatta volna, de anya közbe szólt.
-Tudjuk, hogy fiatalok vagytok és, hogy mindent ki akartok próbálni. De vegyetek vissza kicsit-mondta. Na ekkor jöttem rá, hogy apa a szigorúbb.
-Ugye nem akarod ennyiben hagyni?!-háborodott fel apa, mire kicsit megrezzentem, de nem vette észre senki. Vagyis mégis, mert Ben nyugtatóan elkezdte a combomat simogatni. Viszont mikor már kezdett felfele csúszni a keze, gyengéden lesöpörtem onnan.
-Menjetek fel, mi addig kitaláljuk a büntetéseteket-mondta anya. Szinte rekordidő alatt felértünk a szobámba Bennel.
-Te miért nem mondtál semmit?-kérdeztem tőle kicsit mérgesen.
-Minek? Így se úgy se kapunk nagy büntit. Mindig csak meg akarnak ijeszteni. Apa sem szigorú, csak úgy tesz. Én már kiismertem őket-dőlt le az ágyra.
-Elmegyek vécére-indultam ki.
-Várj!-szólt utánam, mire összevont szemöldökkel hátrafordultam-Búcsúpuszi hol marad?-vonta fel szemöldökét.
-Csak a vécére megyek-röhögtem el magam.
-Nem érdekel-erre kuncogva odasétáltam hozzá. Közelebb hajoltam, majd lassan egy puszit nyomtam a szájára. Ő ezzel nem volt megelégedve, ezért még egyszer össze értintette ajkainkat egy hosszabb csókra.
YOU ARE READING
Váratlan változások (BEFEJEZETT)
Teen Fiction"- Ben, mutatkozz be az új húgodnak. - szólt rá Peter a konyhában ácsorgó fiúra. Ő elmormogott egy 'Ő nem a húgom'-at, majd közelebb jött hozzám. - Ben vagyok. - mondta unottan és lenézően. Én nem tudtam, hogyan is kéne reagálnom erre, de szerencsér...
