Mikor hazaértem egyre jobban izgultam. Felmentem az emletre, gyors lefürödtem, majd bekopogtam Benhez.
-Gyere!-hallottam meg hangját, mire benyitottam.
-Beszélhetünk?-kérdeztem.
-Persze-erre leültem elé az ágyra, amit furcsállott.
-Fu ez nehezebb, mint gondoltam...
-Uyge nem azt akarod mondani, amire gondolok?-erre nem mondtam semmit-Szakítani akarsz velem?-kérdezte szomorúan. Hirtelen megesett rajta a szívem. Nem tudtam, hogy inkább vele maradjak, úgy hogy nem is szeretem és hazudjak neki vagy inkább szakítsak vele. A helyes döntést választottam.
-Sajnálom-csak ennyit tudtam mondani, de ez az egy szó jobban fájt, mint egy szöveg. Nem tudom miért, de nem azt éreztem, amit hittem. Azt hittem, majd sajnálni fogom őt, erre olyan érzésem van, mintha hazudnék...magamnak.
-Megtudhatom miért?
-Az utóbbi időben nem éreztem a " szerelem" érzést-rajzoltam nyuszifüleket- Inkább a hug és bátyj kapcsolatot. Nagyon, nagyon sokat gondolkodtam és rájöttem, hogy ez csak egy hirtelen fellángolás voltés megint ez az érzés...de miért? Biztos, mert hirtelen léptem.
-Értem. Kösz, hogy elmondtad és hogy őszinte vagy.
-Én köszönöm hogy megérted.
-Ez természetes. Jobb, hogy szakítottál, minthogy boldogtalanul velem lettél volna és hazudtál volna-egy percet vártam, majd újra megszólaltam.
-Én most megyek, mert elég fáradt vagyok. Aludj jó!l-erre széttárta karjait egy ölelésre, amit én nevetve elfogadtam.
-Jo éjt hugi-mondta kuncogva-Ezt még meg kell szoknom-röhögtünk.
Nem is tudom mitől féltem. Sokkal jobban sült el, mint ahogy gondoltam. Bár tudhattam volna, hogy Ben ilyen megértő. Csak ez a hülye érzés ne lenne. Az ágyba bedőlve szinte rögtön elaludtam.
Ma Mustafa nem jött suliba. Gondoltam(viccből) már őt is megverték, de kiderült, hogy csak beteg. Igazából örülök is, hogy nem jött, meg nem is. Azért nem örülök, mert így nem lesz ki röhögtessen órán. Viszont, végre nyugi van és nem zaklat a kérdéseivel, hogy vajon kivel járok. Hát most már senkivel. Bevallom nekem is fura egy kicsit, de jobb. Hiányzik, de nem ő hanem az az érzés, hogy valakihez hozzábújhatok.
Szünetben odamentem Benékhez. Michael, Paula és Lucas egy-egy öleléssel fogadtak. Mark pedig lepacsizott velem. Igazából nem számítottam arra, hogy majd mindenki így fog köszönteni. Gondoltam, majd mondunk egy sziát, azt cső. Na mindegy nekem így is jó. Főleg ha Lucas is így köszönt. Annyira jó illata volt...Miről beszélek?!
Ekkor becsöngettek, szóval mehettem órára. Órán Benről gondolkodtam. Egész szünetben szomorkásan fürkészett engem. De annyira nem vagyok szép, hogy ennyire belém szeretett volna. És eleve, van még a földön több millió lány. Nem értem miért pont én kellenék neki. És ha már itt tartunk, akkor biztos, hogy Lucasnak sem. De miért a fiúkon jár az eszem?! Inkább tanulnék. Ekkor rá is szántam magam, hogy odafigyeljek a tanárra.
Másik szünetben Paula és Michael nem voltak ott amit furcsáltam, de csak a büfébe voltak. Szóval már oda is csak kettesben járnak. Na mindegy. Olyan fáradt voltam, hogy mivel Ben mellettem állt, ezért ráhajtottam a vállára a fejem és úgy csináltam, mintha aludnék.
-Valamit nem értek-szólalt meg Lucas-Te eddig utáltad Dorkát, nem?-kérdezte Bentől.
-Miből veszed?
-Hát mindig mondtad nekünk, hogy ne szólitsuk a húgodnak meg stb.
-Azt csak azért volt, mert gondoltam, akkor biztos nem jönne a közelébe egy fiú se, mert tudnák, hogy én vagyok a bátyja és félnének, hogyha megbántanák, akkor megverem őket-erre elkezdte mutogatni az izmait, amin mindenki röhögött-De igazából rájöttem, hogy tényleg megverném őket, szóval tök mindegy-éreztem, hogy egy kicsit elpirulok beszédén, de reméltem, hogy senkinek nem tűnik fel.
Órák után hazasétáltunk Bennel és Markkal.
YOU ARE READING
Váratlan változások (BEFEJEZETT)
Teen Fiction"- Ben, mutatkozz be az új húgodnak. - szólt rá Peter a konyhában ácsorgó fiúra. Ő elmormogott egy 'Ő nem a húgom'-at, majd közelebb jött hozzám. - Ben vagyok. - mondta unottan és lenézően. Én nem tudtam, hogyan is kéne reagálnom erre, de szerencsér...
