Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Hat) Boldogság és remény

Csak az tűnt fel neki, hogy hirtelen túl nagy lett a csend, és amikor felnézett, egyből megértette, miért.

Az SVK professzor csípőre tett kézzel állt előtte, talán kérdezett is valamit, de ő nem reagált, hiszen éppen elmerült egy okklumenciáról szóló könyv olvasásában.

Mindenki őket nézte.

—Professzor Úr?—kérdezte Daisy.

Tudta, hogy ezzel csak ront a helyzeten, de mást nem igen tudott volna mondani. És egy gonosz kis gondolat arra sarkalta, derítse ki, milyen, amikor Frewen dühös.

—Miss Harris, gondolom, nem tudja megismételni a kérdést.

Daisy nyugodtan hátradőlt és féloldalas mosolyra húzta a száját.

—Valóban nem, de minden bizonnyal meg tudom válaszolni, ha újra megkérdezi.

Az osztályon hitetlen sziszegés és elfojtott nevetés hulláma futott végig. James Potter és Sirius Black, akik eddig is vigyorogva figyelték, majdnem megfulladtak, ahogy próbálták lehalkítani magukat—nem túl sok sikerrel.

Frewen professzor dühösen kihúzta magát és talárját sértetten meglebbentve a tanári asztal felé fordult.

—Tíz pont a mardekártól!—jelentette ki.—Talán ez majd emlékezteti önt arra, hogy odafigyeljen a tanórákon.

—Mi volt a kérdés?—fordult Daisy a mellette ülő Mayához. Fennhangon kérdezte, meg sem próbált suttogni.

—Vannak-e olyan varázslatok, amihez nem elegendő a mágikus erő?

—Természetesen. A varázslatokhoz összeszedettség és koncentráció is kell. Az összeshez—vont vállat Daisy és elégedetten figyelte a professzor ingerültségének növekedését.—Viszont, gondolom, a tanár úr a patrónus-bűbájra gondolt, amit a dementorok és a lethifoldok ellen használunk. A dementorok mások reményéből, boldogságából táplálkoznak, felidézik az ember legszörnyűbb emlékeit. Ők őrzik az Azkabant. A lethifoldok ritka, trópusi lények. Hóhérlepelként is emlegetik őket, mivel fekete köpenyre hasonlítanak, és alvó emberekre támadnak, megfojtják, megeszik őket. Semmi nyomot sem hagynak maguk után. E két lénnyel szemben egyedül a patrónus-bűbáj hatásos. A varázsige „expecto patronum", ami azt jelenti, „védelmezőt várok". A varázslat sikeres végrehajtásához egy boldog emlékre kell gondolni; minél örömtelibb az emlék, annál erősebb a patrónus. Így tehát ehhez koránt sem elég a puszta mágikus erő. Hiába van valakinek hatalmas ereje, ha nincs reményteli, boldog emléke, semmi jóra sem tud gondolni, képtelen egy patrónus megidézésére, ami a boldogság és a remény koncentrált formája. Nagyon kevesen vannak azok, akik képesek inkarnálódott, vagyis teljes értékű patrónust megidézni. Már maga az ezüstös köd is nagy eredmény, de egy igazi patrónus annak az állatnak az alakját ölti magára, ami a megidéző jellemének egy rejtett, de nélkülözhetetlen részét jelképezi. Ez az állat általában egyezik azzal, amivé a boszorkány vagy varázsló át tudna változni, ha kitanulná az animágiát. Bár, míg a patrónus alakja néhány okból kifolyólag megváltozhat, az animágus alak nem. A varázslat messze meghaladja az RBF, vagyis Rendes Bűbájos Fokozat szintjét. Nem elsős tananyag.

Miután elhallgatott, néhány pillanatig néma csend volt a teremben, aztán a mardekárosok tapsolni és füttyögni kezdtek. Frewen csak nagy nehezen tudta lecsillapítani őket, utána pedig ellenségesen Daisyre meredt.

—Van más is, amit még szeretne hozzáfűzni, Miss Harris?—kérdezte fenyegetőnek szánt hangon.

Daisy mosolya még szélesebb lett.

—Nem, professzor—intett.—Hacsak nem szeretné, hogy azt is elmondjam, kik azok az animágusok.

—Látom, nagyon tájékozott.

A lány aranylóbarna szeme ragyogott. Csak nehezen tartotta vissza vigyorát.

—Sokat olvasok.

Állta a professzor pillantását, aztán ahogy a férfi elfordult, kényelmesen rákönyökölt az asztalra és folytatta a könyvet. Meg sem próbált úgy tenni, mintha odafigyelne és bár Frewen észrevette, hogy megint mással foglalkozik, nem tette szóvá újra.

Ennek ellenére nem tudott a szövegre koncentrálni. Nyughatatlanul kutatott egy olyan emlék után, ami elég boldog ahhoz, hogy táptalaja legyen egy patrónusnak. Akár egy köd-patrónusnak is, de... Egyet sem talált.

Kiskorától kezdve mindig csak megfelelni akart; magának, másoknak. A szülei dicséretei mögött mindig érezte a hátsó szándékot, a mások előtti dicsekedést hamis kirakatnak tartotta és még az első irányított varázslata is, amire büszkének kellene lennie, csak azért történt, mert félt, mit tennének vele, ha kiderülne, hogy eltörte a virágcserepet. Akármilyen büszkék is voltak a szülei, ő csupán megkönnyebbült.

Egyre mélyebbre ásott magában, de nem talált semmit. A roxforti levél is csupán újabb terhet rakott a vállára. Olyan helyre kényszerítette, ahol sokkal nehezebb volt eltitkolnia, hogy nem ért egyet családja mágusvérrel kapcsolatos álláspontjával.

Érezte, hogy képtelen lenne patrónust megidézni.