Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Hatvanegy) Bízni a bizalomban

Amíg nem neki kellett takarítani, Daisynek fel sem tűnt, hogy a roxforti kastély ennyire tömve van mindenféle felesleges díszítéssel, képpel, páncéllal és szoborral. Mikor már több, mint három órája megállás nélkül poroltak és még mindig csak egy töredékét végezték el az egész munkának, Daisy komolyan elgondolkozott rajta, hogy a következő csínye alkalmával végérvényesen eltüntetni a roxforti műkincseket. Vagy visszamegy a múltba és megkéri az alapítókat, hogy fogják vissza magukat.

Sirius is nagyon unta már a dolgot, ez jól látszott azon a hanyagságon, ahogyan a porolót fogta. Mintha szívesen venné, ha kiesne a kezéből és szilánkosra törne a padlón, vagy—és Daisy szerint ezt jobban élvezte volna—csak a megfelelő pillanatra várna, amikor messzire dobhatja.

Már régóta nem szóltak egymáshoz. Az elején próbálkoztak valami beszélgetésszerűséggel, de ez kifulladt a titkos járatok és beugrók számbavételével. Mindketten meglepődtek azon, milyen sokat tud a másik, így végül inkább áttértek egy biztonságosabbnak vélt témára, az időjárásra. Ezzel tették sírba a vívás után megmaradt jó hangulatot.

Sirius porolójával egy ablak párkányát csapkodva kinézett a Tiltott Rengetegre és szomorú, elégedetlen fintorral az arcán felsóhajtott.

—Ha gondolod, fedezlek Keller előtt—jegyezte meg óvatosan Daisy. Fogalma sem volt, pontosan mennyire bízik meg benne a fiú, még annak ellenére sem, hogy egy elég komoly titkot őriz róla és a barátairól. És az őszinteségen alapuló emberi kapcsolatokhoz sem értett.—Nyugodtan leléphetsz, hogy... odaérj.

—Ellenőrizni fog—legyintett Sirius. Úgy tűnt, párszor már átgondolta a helyzetét.—Eddig kétszer jött, ezután is fog.

Csakhogy nem tudná meg, hogy Sirius nincs itt. Daisy varázsolhatna maga mellé egy bábot.

—Meg tudnám oldani.

Sirius szembe fordult vele és tetőtől talpig végigmérte, mintha most nézné meg először alaposan. Daisy hatalmas kísértést érzett, hogy legilimenciával kilesse a gondolatait, de nem tette meg.

—Mégis hogyan? Akkor érteném, ha lenne nálad pálca, mert láttam már, mire képes Fautor.—Daisy elpirult, de közben ijedten körbenézett a folyosón, meghallhatta-e valaki.—De mit tehetnél így?

Voltak dolgok, amiket nem mutatott meg neki. Az utolsó védővonal, ha úgy tetszik, de szüksége volt rá. Daisynek a titkai jelentették a biztonságot, nem foszthatta meg magát tőlük.

—Akár el is lóghatnál—vont vállat végül.—Jövőre más SVK professzor lesz, Keller meg amúgy is gyengekezű. Nem lenne túl nagy következménye, legfeljebb levonna pár pontot és újabb büntetőmunkát adna.

—Nála van a pálcám—emlékeztette Sirius továbbra is összeráncolt szemöldökkel.

—Azt hittem, holnap reggelig nincs rá szükséged.—Most Daisyn volt a homlokráncolás sora, hiszen egy kitanult animágus már pálca nélkül is képes átváltozni. Még akkor is, ha más varázslatra nem.—Akkor pedig úgy is visszaadná, hiszen a te tulajdonod és nem ütközik a házirendbe a birtoklása. Nem kobozhatja el, mint egy fogasfribit.

—Talán igazad van, de Holdsáp nem örülne neki.

—Csak mondaná, hogy nem örül, valójában boldog lenne.

Sirius kis ideig hallgatott, aztán elmosolyodott.

—Annak is örülne, ha egyik alkalommal te is velünk jönnél. Eredetileg a ma éjszakára gondoltunk, de...—Körbe intett, ezzel magyarázva meg a helyzetet.

Daisy hirtelen elfelejtette, hogyan kell lélegezni.

Megpörgette ujjai között a porolót, és hogy időt nyerjen, megköszörülte a torkát.

—Miért?

Nem tudta, nem akarta jobban körülírni, mire gondol. Miért fogadták hirtelen a bizalmukba? Miért viselkednek vele olyan kedvesen? Miért nem gyűlölik annak ellenére, milyen szörnyűségeket tett? Miért bíznak meg benne a legkisebb mértékben is?

Kimondva mind szerencsétlenül hangzott volna.

Sirius vállat vont.

—Nem tudtam, hogy a barátsághoz szükség van okokra.

Daisy hitetlenkedve, kissé őrülten felnevetett.

—Persze, hogy szükség van! Ahhoz, amit ti csináltok, pedig főleg!

—Mit csinálunk?—értetlenkedett Sirius. Talán tényleg nem volt tisztában vele, milyen értéket ajánlott fel.

Daisy a fejét rázva ellépett mellette a következő képkeretig.

—Hé!—Sirius megragadta a karján és visszafordította magához. A szürke szemekben ritkán látott komolyság csillogott.—Mi van veled?

—Velem?—visszhangozta hitetlenkedve Daisy.—Veletek mi van! Nem lehetettek ennyire könnyelműek! Nem bízhattok meg bennem csak azért, mert mutattam néhány emléket és elvittelek egy elvarázsolt szobába. Nem bízhattok ennyire vakon abban, hogy minden titkotokat megőrzöm, nem hívhattok magatokkal arra, amit a leginkább rejtegetnetek kellene! Mi van, ha hazudtam? Mi van, ha semmi sem volt igaz abból, amit láttál és mind csak egy hatalmas átverés volt?

Sirius féloldalas mosollyal felvonta a szemöldökét.

—Az volt?

—Ha azt mondanám, az volt, mi történne?—kérdezte kíváncsian Daisy. Maga sem tudta, miért teszi. Talán Sirius rossz hatása volt; nyílt lapokkal játszott, így tehát ő is többet mutatott.

—Nevetnék—felelte a fiú.—Láttam, mennyire összezuhantál az emlék hatására. Azt nem lehet megjátszani.

Daisy elvörösödött, nem kellett volna megkérdeznie.

—Akkor is túl naivak vagytok—jelentette ki.—Ha egyszer rossz emberben bíztok meg, mindent elveszítetek.

—De addig is minden a miénk lesz.

Daisy elgondolkozva fordult a következő szakasznyi falfaragvány felé. Sirius szavai visszhangként dübörögtek benne, egyre hangosabbak lettek.

Eddig soha, egyetlen egyszer sem gondolkozott el azon, milyen lenne nem a következő ötödik, hatodik, vagy akár a hetedik lépését tervezgetnie. Milyen borzongatóan izgalmas lenne, ha egyszerűen csak élne, nem törődne a jövőjével, legalábbis nem úgy, ahogyan eddig. Milyen lenne véghez vinni a legveszélyesebb dolgot, ami csak létezik, teljesen megbízni valakiben. Esetleg több valakiben.

Addig is minden a miénk lesz.

Át akarta élni az életét. Hiszen ő az egyik leghatalmasabb mágiahasználó, miért kellene gúzsba kötnie, korlátoznia saját magát?

—Igazad van—felelte mosolyogva, de egy pillanatra mégiscsak megakadt.

Egy dolog gondolni és egy másik megtenni. Daisy nem értette a bizalmat, nem bízott a bizalomban. Félt tőle.

Mégiscsak elővette a cseresznyepálcát és bonyolult mozdulatok kíséretében, nonverbálisan bűbájt szórt a kastélyra a por ellen. Tisztítóbűbájt.

Sirius döbbenten meredt rá.

—Neked van még egy pálcád?—nyögte ki, aztán harsányan felnevetett.—Mit is vártam? Milyen titkaid vannak még?

Daisy sokkal feszültebb mosollyal válaszolt, mint szeretett volna.

—Mostmár elszabadulhatunk. Úgy tudom, nagyjából fél óra múlva kel fel a Hold...—Megint megakadt és óvatos pillantást vetett a fiúra.—Odaérsz időben.

—Úgy érted, odaérünk—javította ki Sirius vidáman csillogó szemmel, de komoly hangon.—Daisy, ismerünk téged. És kedvelünk. Holdsáp boldog lesz és te is felhagyhatnál végre a folyamatos aggodalmaskodással!

Nem volt ideje átgondolni, mit is jelentett, amit Sirius mondott. Nem is merte volna elhinni, hogy ennyire rövid idő után máris a barátjuknak tekintik. Határozottan nem mert okokat keresni, nem akart arra gondolni, hogy esetleg a szánalom is közrejátszik. Életében először tehetetlenül akart sodródni az árral.

Ezért nevetve rohant végig a folyosón Sirius nyomában, és amikor Keller irodájához értek, levakarhatatlan mosoly ült az arcán.