Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Kilencvenhat) Jogos bosszú

Még aznap este, miután a griffendélesek elaludtak, Daisy visszament a fürdőszobába. A kötések ezúttal is pont olyan riasztó látványt nyújtottak, mint legelőször, de a lány nem időzött sokat a vizsgálatukkal. Leszedte a kötszert, majd nekiállt a sebbe csöpögtetni a gyógyító főzetet, ami a nyílt sérüléseknél hasonló hatást ért el, mint a Pótcsont-rapid a törött csontoknál.

Kínosan hosszú és fájdalmas macera volt. A bájital csípte és büdös volt, de a méregmarta, véres hús lassan eltűnt az új bőr alatt. Az eredmény nem volt tökéletes, a heg felülete fehér volt, természetellenesen fényes és sima, de még így is jobb volt, mintha semmit sem csinált volna.

Már hajnalodott, amikor végzett.

Daisy mélyet sóhajtva eltette a gyógyfőzetet, megmozgatta elgémberedett karját és nekiállt a második lépésnek. Ez sokkal bonyolultabb volt; egy tökéletes illúzió létrehozása, ami véglegesen elrejti a hegeket. A cseresznyepálcáját használta hozzá.

Mikor ezzel is megvolt, ruháját is rendbe szedte, haját befonta és magára öltötte az anyjától tanult gőgös arckifejezést. Aztán a Szükség Szobájának azon megvalósulásába hoppanált, amelyikbe a mardekárosokat zárta.

A sötét, szűk helyiségben jöttére fáklyák lobbantak. A fény teljesen elvakította a már pár órája megkötözve ott heverő Mayát és bandáját.

—Biztosan aggódtál értem, Lestrange!—szólalt meg Daisy kis hatásszünet után. Hangja visszhangot vert az üres falak között.—Gondoltam értesítelek róla, hogy semmi bajom.

Maya nem mert megszólalni, de egy rémült nyögés tört fel belőle, amikor Daisy lassan előhúzta a pálcáját.

—Oh, ne félj!—Daisy kegyetlenül mosolygott, érezte a hegek húzódását az illúzió alatt és ez tovább fűtötte haragját.—Nem foglak megátkozni. Az túl kegyes dolog lenne tőlem, nem gondolod? Egy egyszerű gyilkos-átok a Nesszosz-méregért cserébe?

Az apja találta fel, az apja nevezte el. Ironikus módon majdnem a halálát okozta.

—Ezt akarod?—Maya végre összeszedte a bátorságát és megszólalt.—Megmérgezel?

Daisy az ujjait bámulta azon a kezén, amelyikre Monstro rátaposott. A csontok már összeforrtak a bájitalnak hála, de a fájdalom emléke megmaradt.

A mardekárosok összébb húzták magukat.

—Szeretnéd?—vonta fel a szemöldökét Daisy.

Maya nem válaszolt. Félelemtől és gyűlölettől izzó szemmel meredt rá, amikor pedig Daisy rájuk szegezte a pálcáját, a többiekkel együtt sikoltott fel.

Azonban a varázslat csak a köteleket tüntette el róluk.

—Elengedsz minket?—kérdezte reménykedve az egyik fiú. Daisy nem tudta a nevét, jelentéktelen senki lehetett, nem tartozott egyik nagy, régi családhoz sem. Kár volt önszántából belekeverednie ebbe a konfliktusba.

—El—biccentette a lány és nyájasan elmosolyodott. Ez a reménykedő tekinteteket egyből gyanakvóvá változtatta.

—Ne játszadozz, Harris!—mordult rá Monstro.—Beszélj nyíltan!

—Fogd vissza a kutyádat, Lestrange!—vetette oda Daisy és a végtagjait tornásztató Mayához lépett.—A végén kénytelen leszek én magam megnevelni.

Mielőtt a Lestrange lány válaszolt volna, Daisy felé lendítette a kezét, a következő pillanatban pedig Maya fájdalomtól ordítva az arcára tapasztotta a kezét. Ujjai között vér csöpögött a földre.

—Hippokrax!—szólt szinte már unottan Daisy.

A vágás egyből meggyógyult, de csúnya vörös heg maradt utána, ami Lestrange állától átlósan egészen a homlokáig futott. Maya szipogva tapogatta vértől maszatos arcát.

—Most mit fogsz tenni?—kérdezte remegve.

Daisy majdnem megsajnálta. Majdnem. De a Lestrange lány túl sokat tett már ellene ahhoz, hogy ilyesmit érezzen iránta.

—Én semmit. De a Tiltott Rengeteg lényei remélem, nem lesznek ilyen szelídek.

Csettintett, mire a mardekárosok eltűntek előle, ő pedig visszakerült a Szoba barátságosabb változatába, ahol a griffendélesek még mindig édes álmukat aludták.

Itt már nem tudta visszafogni teste remegését és a hányingerét. Öklendezve, zokogva rohant a fürdőszobába, ahol lekuporodott a csempére és percekig némán rázkódott a sírástól.

Rosszabb volt, mintha ott helyben megölte volna őket. Az legalább tiszta munka lenne, de ki tudja, mit művelnek majd velük a Rengeteg szörnyei? Az erdő közepébe tette őket, lehet, hogy nem jutnak majd ki élve. Megérdemelték, hiszen megpróbálták megölni őt. De ha ez jogos bosszú volt, miért érzi magát olyan piszkosnak és miért nem képes abbahagyni a zokogást?

Sokáig tartott, amíg lenyugtatta háborgó lelkiismeretét és összeszedte magát. Akkor lemosta magáról a könnyeket és halkan a barátaihoz ment. Olyan békésen, ártatlanul aludtak...

Odafeküdt Sirius mellé, de nem volt elég óvatos és a fiú felébredt.

—Minden rendben?—morogta félálomban.

—Persze—suttogta Daisy.—Itt maradhatok?

Sirius hümmögéssel válaszolt és karját a lány dereka köré fonva közelebb húzta magához. Aztán már aludt is újra; megtehette, hiszen hétvégén nem volt tanórájuk és semmi miatt sem kellett szégyenkeznie.

Daisy nem tudott ilyen könnyen elaludni, de végül Sirius testének melege és a belőle áradó illat ellazította és elnyomta az álom.

A mardekárosok csak másnap értek ki az erdőből. Megtépázva, koszosan és olyan fáradtan, hogy Hagrid kunyhójának közelében összeestek. Sok sérülést szereztek, de mind túlélték.

A tanárok és Dumbledore hiába faggatta őket, semmit sem voltak hajlandóak elmondani arról, hogyan és miért mentek be az erdőbe, majd mielőtt a felnőttek komolyabb kutatásba kezdhettek volna, mindannyian hazautaztak. Olyan hírek keltek lábra róluk, hogy átiratkoztak egy másik varázslóiskolába, a Durmstrangba.

Arról pedig, hogy Daisyt megmérgezték, egyetlen kósza pletyka sem szólt.