Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Százhúsz) Örökké

Lily ezúttal olyan hangosan sóhajtott fel, hogy Daisy több, mint tíz lépésről, az eső hangos dobolásán keresztül is meghallotta őt.

—Lásd be, hogy itt nem terem! Csak menjünk be és...

—Lily, nekem szükségem van arra a virágra—vágott közbe Daisy. Négykézláb állt a sáros földön és a Tiltott Rengeteg szélén sorakozó fák törzsét vizsgálgatta, még csak fel sem nézett.—Ez az ideális hely a lángymáng számára.

—Még csak nem is hallottam soha, hogy létezne ilyen növény—morogta Lily, de azért ő is folytatta a keresést.

—Pedig van ilyen, méghozzá az egyik legerősebb ellenszer a mérgekre. Legalább olyan jó, mint a bezoár.

—Akkor miért nem olyan híres?

—Mert nagyon körülményes a termesztése és a tárolása, a bájitalkészítők nem szeretik. Csak szárítva lehet eltenni, de ha szárítás után csak egy kis fény is éri, egy percen belül magától lángra kap és ha a legkisebb apróságot elrontja valaki főzés közben, méreg lesz a bájitalból... Egyébként meg láthatatlan.

Lily megdermedt és felvont szemöldökkel Daisy felé fordult, aki éppen a fakérget tapogatta.

—Tudod, ezt mondhattad volna hamarabb is.

—Amikor azt mondtam, hogy gyere velem lángymángot szedni, nem mondtad, hogy nem tudod, hogyan kell.

—Mégis honnan tudhatnám, ha nem tanítják a Roxfortban és muglik között nőttem fel?

Daisy vállat vont és folytatta a keresést.

—Miután leszakítottuk a szárról, látható lesz. Egyébként használják a láthatatlanná tévő köpenyek készítése közben is...

—Remek—morogta Lily és Daisy példáját követve letérdelt a fák mellé.

Az eső egyre csak zuhogott, ahogy a két lány végigtapogatta a Tiltott Rengeteg szélén álló fák törzseit. Daisy kezében néha láthatóvá vált egy-egy holdfehér lángymángvirág és ezeket a lány azonnal az oldalán függő, tértágítóbűbájjal kezelt erszénybe süllyesztette, aztán folytatta a tapogatózást.

Hosszú idő telt el, már majdnem beesteledett és mindketten bőrig áztak, amikor Daisy végre felegyenesedett és nagyot nyögve kinyújtózkodott.

—Ennyi elég lesz.

—Végre!—sóhajtott Lily.

Felpattant és megpróbálta lesöpörni a talárjára ragadt földet, de csak szétkente vele a sarat. Daisy, pálcája egyetlen intésével, mindkettejüket megtisztította.

—Tudod, akár az eső ellen is használhattál volna varázslatot—jegyezte meg Lily, ahogy kisöpörte szeméből vizes tincseit és Daisy oldalán elindult visszafelé a kastélyhoz.

—Valóban, de szeretem az esőt—vont vállat Daisy, majd kitárt karral, az ég felé fordított arccal körbe is fordult a sarkán, hogy alátámassza szavait.

—Ilyenkor nem tudom elhinni, hogy te vagy az, aki legyőzte McGalagonyt.

Daisy elvigyorodott, de nem felelt. Felesleges lett volna taktikai kiselőadást tartania a griffendélesnek arról, hogy milyen előnyei is származhatnak abból, ha nem nézik ki belőle, valójában mekkora hatalma van.

Már majdnem elérték a kastélyt, amikor két piros folt suhant el előttük.

Lily felsikoltott és pálcát rántott, majd a következő pillanatban nevetésben tört ki, ahogy James és Sirius lelassított és visszakanyarodott hozzájuk.

A fiúk kviddicsedzésről jöttek, még át sem vették a talárjukat. Mindketten pont annyira ázottak voltak, mint a lányok.

—Milyen ijedős lettél, Evans!—nevetett James, mikor szemmagasságba ereszkedett velük, majd beletúrt a hajába.—Pedig azt hittem, Daisyt jobban...

—Egy másodpercen múlott, hogy nem átkoztalak meg, Potter—vágott közbe nevetve Daisy.

James vállat vont, Lily fölé irányította a seprűjét és egy nyitott esőernyőt tartott a lány feje fölé. Hogy honnan vette, Daisy nem látta, bár biztos a zsebében volt kicsivé varázsolva, vagy a fiú, amilyen tehetséges volt, ott helyben változtatott át valamit.

—Köszönöm—pirult el Lily.

—Na jó, ezt nem bírom—röhögött fel Sirius és öklendezést imitált.—Túltoljátok kicsit, srácok. Mindenki tudja, hogy odavagytok egymásért, nem kellenek hozzá ezek a vágyakozó tekintetek. Inkább menjetek szobára!

—Fogd be, Tapmancs!—mordult rá James.—Szerintem Daisy is értékelne tőled egy ilyen gesztust.

Sirius kétkedve, felvont szemöldökkel a lányra pillantott, aki nevetve megrázta a fejét.

—Ha szükségem lenne esernyőre, hidd el, lenne nálam.

—Na látod!—nyújtotta ki a nyelvét Sirius értett, aranyvérű sarjhoz méltó módon Jamesre, majd Daisy elé ereszkedett a seprűvel és oldalra fordulva helyet ajánlott maga mögött.—Hölgyem, elvihetem?

Daisy egy pillanatig habozott. Az eső eláztatta a seprű nyelét és eleve soha nem is tartotta biztonságosnak ezt a fajta közlekedést. Egyedül eszébe sem jutott volna seprűn repülni.

De most Siriussal volt. A fiú pedig sosem hagyta volna, hogy bármi baj legyen, seprű és eső ide vagy oda. Így tehát Daisy elmosolyodott, elfogadta a felé nyújtott kezet és felült Sirius mögé.

—Ne várjatok!—integetett Sirius elégedetten vigyorogva, majd félig hátrafordult Daisyhez.—Kapaszkodj!

Nem kellett mondania, a lány már így is olyan szorosan ölelte, ami akár fojtogatásnak is beillett volna és a fejét a fiú hátába temette, pedig még el sem indultak.

—Remélem, beléd csap egy villám!—intett búcsút James, mire Sirius bemutatott barátjának, aztán nevetve felreppent az égbe.

Lehet, hogy Daisy sikoltott. Lehet, hogy fájdalmas erővel szorította össze a szemét és az egyetlen dolog, ami eljutott hozzá a szél süvültésén kívül Sirius esővel kevert illata volt.

Aztán valahogy az egész megváltozott. Az eső továbbra is esett, a szél az arcukba fújt minden cseppet, ők pedig a Fekete Tó zavaros tükre felett repültek, de... minden nyugodtá vált. Sirius egyenletes szívverése és megingathatatlansága elég volt hozzá, hogy Daisy kinyissa a szemét és körülnézzen.

Nem látott messze, de volt valami megmagyarázhatatlan szépség a szürke, esőáztatta tájban, amit most madártávlatból figyeltek.

—Ez gyönyörű!—jegyezte meg.

Sirius bólintott és ahogy hátranézett a válla felett, a lány észrevette széles vigyorát és szürke szemének életteli csillogását.

—Készen állsz a mókára?

Daisy készen állt.

Vagy egy órán keresztül repültek a birtok felett, Sirius a leghajmeresztőbb mutatványokat hajtotta végre a seprűvel, a lány pedig nevetett és gyermek módjára sikongatott mögötte. Egyikük sem érezte a hideget vagy azt, hogy mennyire megáztak; az egyetlen, amit tudtak, hogy milyen végtelenül szeretik egymást. És hogy ez örökké így marad.