(Harminckettő) A komódszerű szekrény

1K 68 4
                                    

Egy egyszerű, minden rendkívüliséget nélkülöző napnak indult. Daisy az egyik alig használt, régi tanterem szekrényeit akarta átkutatni, hátha talál valami hasznosat. Hóborctól kapta a fülest, neki fel sem tűnt, hogy az első emeleten az egyik ajtót nagyon ritkán nyitják ki.

Egyedül ment, természetesen, vacsoraidőben, hogy csökkentse az esélyét annak, hogy megzavarják.

Sorra túrta át az összes szekrényt, de rendre csak felesleges, elavult kacatokat talált. Egyedül néhány könyvet tartott elég értékesnek ahhoz, hogy el akarja vinni a Szükség Szobájába.

Már majdnem végzett, egyetlen kisebb komódszerűség volt hátra, a vacsorát pedig a legtöbben már befejezték. Hallotta a folyosón sétáló diákok hangját, akik bármelyik pillanatban felfedezhették.

Sietnie kellett.

Gondolkozás nélkül feltárta az ajtót, de azonnal hátra is tántorodott. Ha nem tud megkapaszkodni az egyik padban, talán a padlóra is rogyott volna.

A szekrényből ő maga lépett ki. Vagyis nem ő volt, hanem a pár évvel idősebb önmaga.

Húsz éves körül lehetett. Hosszú, karamellarany haját félig feltűzte egy átkozottul drága, drágakövekkel díszített ezüstcsattal, ajka halvány mosolyra húzódott és aranylóbarna szeme hidegen, kegyetlenül csillogott. Földöntúli jelenés volt padlóig érő, fekete ruhájában, ami kiemelte az alakját és nem fedte el vékony karjait. A bal alkarját, amin ott virított a Sötét Jegy.

A jelenés megvető tekintettel végigmérte Daisyt.

—Te nem vagy valódi—suttogta a lány megrendülten. A vele szemben álló nő kezében még a cseresznyefa pálca is ott volt.

—Majd az leszek—felelte mézesmázos hangon. Az ő hangján.—Majd ilyenné válsz. Ahogyan lennie kell, amilyennek most is lenned kellene.

—Nem.

Hangja egy sóhajnál sem volt erősebb, még ő maga sem hallotta a fülében lüktető vértől.

Ki kellett találnia valamit. Egy bűbájt, egy választ, a következő mozdulatát... Bármit! Felemelte a kezét, hogy varázsoljon, de annyira remegett, hogy képtelen volt egyenesen a nő felé tartani.

—Ez a jövőd, Daisy—mondta a jelenés halált ígérő, lágy hangon és közelebb lépett. Daisy olyan kétségbeesetten kezdett hátrálni, hogy felborított egy padot.—A gyerekes ellenállásodnak vége.

Az nem lehet. Ez nem gyerekes ellenállás. Ő sosem lesz olyan, mint a szülei és azok, akik azt tették Kaiaval.

—Meg fogod szegni azt a fogadalmat—folytatta a jelenés. Bármilyen messze hátrált is Daisy, tovább követte, végig az üres tantermen.—Mert te sem vagy más. Sőt, ugyan azt fogod tenni, mint ők és élvezni fogod.

Daisy felzokogott és megpróbálta elővenni valamelyik pálcáját, de azok elvesztek talárja redői között.

—Kérlek—suttogta.

A jelenés kegyetlenül elmosolyodott és felemelte a cseresznyefa pálcát.

Daisy lába nem bírta tovább, lerogyott a földre és...

—Itt meg mégis mi folyik?!

Lábdobogás, valaki odaguggolt mellé. Egy fiú, de Daisy nem látta az arcát, mert nem tudta elszakítani a szemét a jelenésről. Magáról. Arról, amilyenné válni fog.

Csakhogy a nő egyszercsak eltűnt. Helyette a telihold ezüstös gömbje lebegett a terem közepén.

—Commikulissimus!

Ketten jöttek, nem is csak az, aki előtte térdelt.

A Hold lufivá változott és ereszteni kezdte magából a levegőt, majd eltűnt az egyik szekrényben. Remus Lupin rácsukta az ajtót.

—Mi van veled, Harris?!—mordult rá az előtte térdelő Sirius Black.

Egy mumus volt. Nem volt valódi. Nem lesz valódi.

Nehezen találta meg tekintetével a griffendéles fiút, és amint rájött, hogy milyen helyzetben találták meg, csak méginkább kétségbe esett.

Azonnal felpattant és két lépést hátrált, kisimított egy gyűrődést a talárján, hogy összeszedettebbnek tűnjön.

—Semmi közöd hozzá, Black—jelentette ki hűvösen.

—Remek—horkantott a fiú, felállt és barátja mellé lépett.—Akár meg is köszönhetted volna, Harris, de persze, tőled ez nem elvárható.

Daisy kihúzta magát és olyan szigorúan mérte végig Remus Lupint és Sirius Blacket, amennyire csak tőle telt.

—Megkeserülitek, ha bárkinek eljár a szátok arról, amit itt látni véltetek.

—Véltünk?—visszhangozta Sirius.—A padlón kuporogva sírtál, miközben egy mumus...

—Mint mondtam—vágott közbe erélyesen Daisy—, megkeserülitek, ha erről bárkinek beszéltek. Nem akartok az ellenségetekké tenni.

—Ne aggódj!—Remus Sirius vállára tette a kezét és kedvesen elmosolyodott.—Senkinek sem fogjuk elmondani.

Daisy arcán egy pillanatig hálás megkönnyebbülés látszott, de aztán újra hidegség vette át a helyét.

—Nem aggódtam—felelte kimérten.—Nem vagytok annyira ostobák, hogy pokollá tegyétek a saját életeteket.

Legszívesebben hálálkodott volna. De tudta, hogyha akár csak egy köszönömöt elejt, képtelen lesz megállni és újra sírva fakad. Tudta, hogy az egész színjátékát lerombolná.

Azt nem engedhette.

Remus Lupin biccentett, mintha az előbbi mondatát köszönömnek vette volna. Daisy felszegte a fejét, sarkon fordult és minden méltóságát összeszedve kivonult a teremből.


Remélem, tetszett eddig a történet, vagy legalábbis nem volt olyan rossz. :)
Ha minden jól megy, holnap hozom a következő részt.

Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)Where stories live. Discover now