Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Százhuszonegy) Hosszútávú csíny

Az első hó éjszaka lepte meg a kastélyt és egészen beterített mindent. Reggelre olyan hideg lett, hogy a Fekete Tó vize vastagon befagyott és miután a tanárok megbizonyosodtak róla, hogy biztonságos, engedték rajta korcsolyázni a diákokat.

—Emlékeztek, amikor másodikban az egész kastélyt beborította a jég?—kérdezte Marlene. Egyedül egy keskeny sáv látszott ki az arcából sapkája és sálja között, de az is piroslott a hidegtől.—Talán egy egész hónapig korcsolyázni kellett bent.

Daisy mosolygott és megigazította a korcsolyája fűzőjét, mielőtt felállt volna, hogy Siriushoz csúszkáljon. A jégen egyáltalán nem tudott olyan biztonsággal mozogni, mint a szárazföldön. Kijött a gyakorlatból a másodéves csínye óta.

—Az csodálatos volt—nevetett Lily.—Pár napig a legtöbben csak esni-kelni tudtak. Remek műsor volt.

—A kárörvendésed már-már mardekáros, Evans.—James gyakorlottan siklott a lány mögé és ölelte át őt hátulról, állát kényelmesen Lily fejére támasztva.—Pedig, ha jól emlékszem, az elején te is estél párszor.

—Ahogy te is, Potter. Egyszer pont rám.

—Az szándékosan volt—vont vállat Ágas vigyorogva és megpörgette Lilyt.—Én mesterien korcsolyázom.

—Mégis mit nem csinálsz mesterien?—kérdezte szemforgatva a lány. Mosolya és szeme csillogása mély szeretetről árulkodott, a rosszallás pedig teljesen hiányzott a hangjából.

James nevetett és behúzta Lilyt a tó közepére, ahol Remus, Peter és Marlene már javában csúszkált. Egyikük mozdulatai sem voltak ugyan túl elegánsak, de az eséseken annál nagyobbakat nevettek.

—Megyünk mi is?—kérdezte Daisy és már indult volna a többiek felé, de Sirius visszahúzta.

—Még ne! Először sétáljunk egyet.

—De hát most vettük fel a korcsolyákat és...

Mielőtt Daisy befejezhette volna a mondatot, Sirius elővette a pálcáját és pillanatok alatt eltüntette a lábukról a vasakat.

—Így már jó lesz—jelentette ki mosolyogva.

—Mire fel ez a nagy titokzatosság?—nevetett Daisy, miközben hagyta magát levezetni a jégről, be a Fekete Tó melletti sűrű ligetbe.

Sirius nem válaszolt, a lány pedig ráhagyta. Az igazat megvallva teljesen mindegynek érezte, hogy a jégen, egy erdőben, vagy akár egy tűzhányóban vannak-e. Amíg Sirius ott volt mellette, vele, mindez másodlagos és majdnem teljesen lényegtelen volt.

Roxfortos évei alatt Daisy sok időt töltött ebben a ligetben. Eleinte magányosan; emberként és farkasként is hosszú órákon keresztül bolyongott a fák között és magát győzködte arról, hogy megéri a színjáték, megéri minden pillanatban megtagadnia magát, ha ez végül ahhoz vezet, hogy esélye nyílik megölni Voldemortot.

Aztán ezek között a fák között beszélgetett először őszintén Siriussal. Persze akkor még nem tudta, hogy az a fekete kutya, akinek feltárt egy keveset magából, a griffendéles fiú. Viszont, amikor először patrónust idézett, tudta, hogy ki áll mellette, hogy kinek köszönheti a boldogságot, amiből a varázslat erőt nyert.

Azóta azt is tudta, hogy a tettetés végül is csak azért érhette meg, mert elvezette őt Siriushoz.

Most nem beszélgettek, csak sétáltak a hóborította fák között, a zúzmarával futtatott ágakat csodálták egymásba karolva és élvezték a békét, ami körülvette őket.

Nehéz volt elhinni, hogy a kastélyon kívül háború dúl, amikor itt minden olyan nyugodt és érintetlen volt, a tó felől pedig vidám nevetés hangja hallatszott.

—Mostanában egy hosszútávú tréfán gondolkoztam, amivel garantáltan felbosszantanánk minden aranyvérűt—jegyezte meg egyszercsak Sirius.

Daisy felsandított rá; a szürke szemekben a szokásos bajkeverő tekintetre számított, amit már olyan jól ismert, de Sirius most valahogy komolyabbnak tűnt.

—Benne vagyok—felelte a lány.

—Meg sem kérdezed, miről van szó?

Daisy mosolyogva vállat vont.

—Biztos elmondod, ha itt van az ideje. Bármi is legyen az, zseniálisnak kell lennie, ha mi csináljuk.

Sirius megállt és szembefordult Daisyvel. Szokásos magabiztossága most aggodalommal vegyült, a lány még sosem látta ennél reménykedőbbnek.

Néhány pillanatig csak nézték egymást, aztán Sirius letérdelt elé a hóba és a kabátja zsebéből elővett egy gyűrűt.

—Daisy Vanessa Harris—kezdte mosolyogva, Daisy szemébe pedig már most könnyek szöktek—, hozzám jössz feleségül?

Daisy szíve a torkában dobogott, mellkasát majd szétfeszítette az öröm. Nem kellett átgondolnia; letérdelt Siriushoz és olyan lendülettel borult a nyakába, hogy mindketten eldőltek.

—Igen—felelte örömében sírva és nevetve.—Igen, igen, ezerszer is igen!

Sirius ülő helyzetbe tornázta magukat és Daisy ujjára húzta a gyűrűt.

Gyönyörű volt; az ezüstkarika vékony, összefont ág, a kő pedig egy vérvörös rubintszilánk.

—Fogadom, hogy szeretni foglak és melletted leszek halálomig és azután is—mosolygott Sirius.

—Fogadom, hogy szeretni foglak és melletted leszek halálomig és azután is—ismételte Daisy és újra megölelte a griffendélest.—Bármit is hozzon az élet, nevetést vagy bánatot, nem szegem meg a szavam.

—Nevetést vagy bánatot, megtartom a szavam—visszhangozta Sirius és Daisy álla alá nyúlva maga felé fordította a lány arcát, hogy megcsókolja.

Addig maradtak ott a hóban, míg teljesen át nem fagytak, ruhájuk át nem ázott és akkor is kézenfogva, lassan sétáltak vissza a tóhoz, minden lépést halogattak. Olyan sokáig húzták, hogy a többiek türelmetlenségükben végül eléjük mentek. Egy ideje már mind tudták, mire készül Sirius, egyedül Daisy előtt volt titok és most alig várták, hogy Sirius és Daisy mindent elmeséljen nekik.