Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Huszonhárom) Elrejtett emlékek

Daisy emelt fővel és közömbös arccal tűrte a griffendélesek, hollóhátasok és hugrabugosok gyűlölködő és félelemmel teli pillantásait.

Az Anne Younggal történt eset híre futótűzként terjedt el a diákok, festmények és kísértetek között, de a tanárokhoz végül annyi verzió jutott el, hogy nem tudták, mit higgyenek. Daisy tagadta, hogy bármi köze lenne az esethez, többek között arra is hivatkozott, hogy még csak másodikos, Anne Young pedig hatodéves.

De tudta, hogy ennyivel nem fogja megúszni. A professzorok figyelmét sajnálatos módon magára vonta, ezután mindenben sokkal óvatosabbnak kellett lennie. A diákok nem érdekelték különösebben; eddig sem kedvelték sokan. Még a mardekárból sem, ő pedig nem is vágyott rá.

Nem ringatta magát hamis képzelgésekbe. A mostaniak félték, gyűlölték vagy tisztelték, esetleg mindezt egyszerre, Belláék pedig inkább valamiféle kabalának, kiskedvencnek tekintették, mintsem egyenrangú félnek. Egyedül Perselus volt, aki korábban nem hátsó szándéktól hajtva közeledett felé, de őt maga ellen fordította a fiú jó szíve és az Evans lányhoz fűződő barátsága miatt.

A mardekár asztalánál jókedv uralkodott, az aranyvérűek körülötte mind az előző napi Young esetet tárgyalták és csak néha vetettek egy-egy pillantást Daisyre. Nem törődött velük.

Csak azért maradt meg a nagyteremben, hogy megmutassa a tanároknak, nem bűnös és a diákoknak, hogy erősebb a gyűlöletüknél. Szüksége volt erre a hírnevéhez.

Daisy éppen egy falat paradicsomot szúrt fel villájára, amikor elméje szélén motozást vett észre. Valaki erősebb, valaki öregebb akarta kifürkészni a titkait.

Bekapta a paradicsomot, ivott egy kortyot és folytatta az evést, mintha az egészből semmi sem tűnt volna fel neki, de közben elméjének jó részét elfödte Dumbledore elől. Hagyta, hadd kutasson az igazgató kedvére; ez egy csodálatos lehetőség volt, hogy rájöjjön, mennyire erős a részleges okklumenciája. Biztonságosabb, mintha egyből egy halálfalóval vagy Voldemorttal próbálja ki.

Dumbledore gyakorlott legilimentor volt, de nem ismerte fel, valójában mivel áll szemben, hiszen még nem találkozott ilyesmivel. Daisy észrevétlenül a nyomába szegődött és az útjába hajigált néhány gondolatot és emléket az iskolai életéről. Házidolgozatot írt, tanult, olvasott, órára járt és megint tanult. Beszélgetett a mardekárosokkal, ugratták egymást a barátaival és levelet írt a szüleinek. Aludt Binns óráján és Voldemortról beszélgetett aranyvérű háztársaival; osztotta a véleményét, természetesen, de mivel még csak másodikos volt, nem tehetett semmit. Tartott Dumbledortól, mint a Nagyúr egyetlen igazi ellenfelétől.

Szinte semmi sem volt igaz és leginkább azokat mutatta, amiket Dumbledore látni akart. Néhány dolgot képzelőerejével pótolt. Az igazgató az igazság közelébe sem jutott; nem látta a valódi célját, a párbajt Samuel Nottal, a Teszlek Süveget, barátságos viszonyát Hóborccal vagy Anne Young esetét. És még azt sem vette észre, hogy a valódi információkat elrejtették előle.

Daisy egy egyszerű mardekárosnak tűnt, aki követi családja elveit és talán valamivel tehetségesebb és kíváncsibb, mint a többi korabeli. Nem sokkal, éppen csak annyira, hogy megokolhassa, miért olvas olyan sokat.

—Ez meg micsoda?—kérdezte Maya döbbenten.

Mintha csak Dumbledore is most eszmélne, eltűnt az elméjéből. Daisy mégegyszer gyorsan ellenőrizte, hogy minden fontos emléke teljesen rejtve van-e, aztán visszatért a külvilágba és a Lestrange lány felé fordult.

—Micsoda?

Maya szótlanul az ablakon beröppenő ezüst és vörös madárra bökött.

Akkora lehetett, mint egy galamb, de teste nem valódi anyagból volt. Sokkal inkább hasonlított a kísértetekre, mint egy valódi állatra és egy jóval nagyobb csomagot cipelt, mint ő maga.

—Talán patrónus?—elmélkedett Elijah Parkinson, aki velük szemben ült és teljesen hátra kellett fordulnia, hogy a griffendél asztala felé repülő madarat figyelni tudja.

—Azok nem így néznek ki—felelte nyugodtan Daisy.—Különös. A baglyok általában kicsit később jönnek.

—De ez nem bagoly!—jelentette ki Maya. Boldog volt, hogy ezúttal okosabb lehetett Daisynél.

—Ez egy vércse—mondta Johanna Bulstrode.—De nem igazi. Valaki varázslattal hozta létre.

A madár egyenesen Anne Young elé szállt le, és ahogy a doboz az asztalhoz ért, kis teste felragyogott és szilánkokra hullott. A szilánkok is hamar eltűntek; egyedül a doboz maradt, rajta egy vörös- és ezüstszínű, egyszerű karikagyűrű, ami a vércséből lett.

Anne teljesen meg volt illetődve és valamennyire zavarba jött attól, hogy a teremben mindenki őt figyelte. Remegő ujjakkal kinyitotta a dobozt, amiben egy levél és csomó édesség volt. A kedvencei.

—Ez meg mi?—morogta Maya ellenségesen, de hiába várt válaszra. Daisy addigra befejezte a reggelit és beletemetkezett egy animágiáról szóló könyvbe.